Hiányoztál

A kezem tördelve vártam, hogy az ajtó kitáruljon. Hihető magyarázatok után kutattam. 

Beszélni akartam veled. Azonban a magyarázatom itt elakadt. Nem fog nekem hinni. Az ajtó mögé léptem, ha kitárul, legalább ne lássanak meg. A hátam a falnak vetettem. Rájöttem, hogy rohadt hülye ötlet volt. Átkoztam magam, hogy hagytam, hogy Katy rábeszéljen. Mondjuk nem kellett sokat győzködnie. Mentem volna a magam feje után is.

– Mi az Katy? – hallottam az ajtó túlsó feléről anyám fáradt hangját. Az ajtót már teljesen belökte, alig maradt helyem mögötte. Centikre volt az orromtól, ha mondjuk Katy kicsit erősebben belökné, tuti eltörné.

– Én... azt szeretném, ha feloldanád mindkettőnk büntetését. – Katy hangja is tisztán hallatszott.

Időközben, a Katy számára fontos számot ismételgettem, nehogy elfelejtsem. Hat, nyolc, kilenc.

– Nem kérhetsz ilyesmit – felelte higgadtan anyám. Mintha tett volna egy lépést. Azt nem tudom, hogy a szoba felé, vagy a folyosóra. Lélegzet visszafojtva vártam a fejleményeket. Hat, nyolc, kilenc.

– De igen – makacskodott Katy. – Liv 19 éves. Már felnőtt! Nem viselkedsz úgy vele, mint egy 8 évessel!

Anyu fáradt sóhajtást hallatott. A léptei elhaltak, azonban percek múlva is még mindig ott voltam. Túlságosan féltem, hogy szembefutok vele.

Mély levegőt vettem és ellöktem magam a faltól. Hat, nyolc, kilenc. Kikukucskáltam a folyosón. Csend honolt. A szobámba siettem és halkan behúztam magam mögött az ajtót. Mély levegőt vettem és kifújtam magam. A vér dobolt a fülemben, és egy kicsit remegtem is.

 Az íróasztalhoz sétáltam. Még mindig száguldozó szívveréssel jegyeztem fel egy papírdarabra a számot, amit Katy kért. Lerogytam a székre. Sikerült!

– Olivia! – Anyám berontott a szobába. Ösztönösen a füzetem közé csúsztattam a papírdarabot. Úgy tettem, mintha tanulnék. Kérdő pillantást vetettem anyura, majd az ajtóban álló Katy–re. Tágra nyílt szemmel bámult rám. Oh, nem lehet igaz! Sejtettem, hogy mi következik.

– Nem tudom, miről beszélsz – kezdtem unott hangon. – Nem én voltam.

Anyu a homlokát ráncolta, hátra fordult, Katy pedig ártatlanul ácsorgott.

– Nem mondtam még semmit – szólalt meg.

– Megelőztelek – válaszoltam gúnyosan mosolyogva. – Amikor így rám törsz, mindig valami mondani valód van. És rendszerint nem végződik jól.

Anyu kifújta a levegőt. Fájt az igazság. Összeszedte magát és érzelem mentes hangon zúdította  rám a problémáját.

– Nos, mindegy, hogy hogyan gondolod, de az apád meglátogat május elején. Jön Lucas is.

Először nem fogtam fel. Anyu lassan biccentett. Vegyes érzelmekkel gondoltam az apámra, és a látogatására. Meg, hogy eljön a nevelt fia...

– Az egy hónap múlva van – mondtam dermedten. 

Csak egy hónap, lélekben nem lehet ennyi idő alatt felkészülni. Vagy talán egy élet sem lenne elég, hogy felkészítsem magam. Anyám sóhajtott és végig simított a fejem búbján. Megértés csillogott a szemében.

– Ha nem akarod, akkor visszautasítom – mondta kedvesen, vagy inkább reménykedve. Nem tudtam eldönteni. Sejtem, hogy neki sem lehet könnyű. Senkinek sem volt az.

Megráztam a fejem. Válaszokra volt szükségem. És hát anyámtól nem kaptam meg őket, akkor apámtól kellett megtudnom. Tehát itt volt az esélyem. Nem szerettem volna elszalasztani egy ilyen lehetőséget. Azonban semmi sem jön könnyen, vagy áldozat nélkül.

– Nos, akkor visszahívom és megmondom, hogy részedről szabad – mondta habozva. – Jól meggondoltad?

Nem, határozottan nem. A sebeket nem jó tépegetni, főleg nem most. Évek kellettek, hogy rendbe jöjjek, a csúfos válás után. Miért nem maradhatna így minden? Amiről nem tudunk, az nem fáj. Azonban ott van az a, ha és soha nem fogja engedni, hogy ne gondoljak arra, hogy mennyi minden lenne másként. Talán boldogak lennénk, talán nem lenne ennyi indokolatlan büntetésem, és Katy sem lenne. Az én életemben.

Nem válaszoltam. Bólintott, majd magunkra hagyott. Katy becsukta maga mögött az ajtót. Némán kihúztam a papír fecnit, és felé nyújtottam. Katy mosolyogva vette át. Hümmögött a papír felett. Már kételkedni kezdtem a memóriámban. Végül felnézett.

– Nem hat, nyolc, kilenc. Itt hatos van – mutatott a szám végére.

– Tessék? – kérdeztem csodálkozva. Majd, rájöttem. Ránéztem. – Tudtad a számot! Nem hiszem el, hogy… Én, kinyírlak, te kis szemét!

Felpattantam, hogy kitekerjem a nyakát. Felesleges veszélybe kerültem, még pedig miatta. Fenyegetően rászegeztem az ujjam.

– Mire volt jó Katherine? Mondd meg! – Katy még csak meg sem szeppent. Nyugodtan állt, a papír fecnivel a kezében. Gúnyosan mosolygott.

– Menj ki – szólaltam meg komoran. Dühös voltam, és tudtam, ha megszólal, akkor megütöm. Ő is nagyon jól tudta. Ezért provokált, mindig abbahagyta, amikor látta, hogy a következőt nem hallani, hanem érezni fogja.

Katy a zsebébe nyúlt és előhúzta a régi telefonom. Felém nyújtotta.

– Rászolgáltál, Liv – mondta. – Vedd már el...

Kedvtelenül meredtem a telefonra. Csapda. Valószínűleg anyut is rám küldi, amint kiteszi a lábát. Megráztam a  fejem. Még egyszer nem leszek bolond. 

– Tűnés.

Katynek nem kellett még egyszer mondani. A zsebébe csúsztatta a telefont és sarkon fordult. Ennyit a megérzéseimről és a józan eszemről. Kibírom valahogy a hét további részét, úgy, hogy nem beszélek Ashtonnal. Újra fellobbant bennem a düh. Morcosan az ágyba másztam és a fejemre húztam a takarót. Ez a nap, nem az én napom. Sőt ez a hét sem az.

Nem sokkal tíz után ébredtem fel. A szobában sötétség uralkodott.

Apámmal és Ashtonnal álmodtam. Kellemetlenül reális álom volt. Megpróbáltam felülni, de a testem köré csavarodott a takaró. Kihámoztam magam belőle és ösztönösen a telefonom után nyúltam. Meglepődtem, amikor valami a kezemnek ütközött. Megragadtam, és a szemem elé emeltem. Rájöttem, hogy nem az én telefonom. Hanem a Katy póttelefonja. Megnyomtam a gombot. A hátterén ez a szöveg állt.

"Tudom, hogy kell." Kifújtam a levegőt és remegő ujjakkal léptem be a menübe. A takaró alá bújtam, hogy biztos ne vegyen senki észre és elkezdtem írni az üzenetet.

"Haragszom rád." 

Nem, nem jó. Kitöröltem, és azon törtem a fejem, hogy mit írjak. Biztos van magyarázata...Biztosan. Tehát próbáltam nem olyan hangvételű üzenetet írni, amit majd megbánok.

"Büntetésben vagyok. A héten még biztosan, de gondolom, hogy annyira nem zavar. L"

Hisztis? Az. Lehunytam a szemem és elküldtem Ashton–nak. A vastag takaró alatt alig kaptam levegőt. Párszor a felszínre jöttem levegőért, és rettegtem minden padlórecsegésnél. Paranoiás kezdtem lenni. Messze menően furán viselkedtem. 

Elnyomott az álom várakozás közben. A telefont úgy szorítottam magamhoz, mint egy mentőövet. Így azonnal kipattantak a szemeim, amikor rezegni kezdett. Visszafojtott levegővel olvastam az üzenetet. Megdörzsöltem a szemem, de még mindig ugyanazt láttam. Azt kívántam bárcsak ne írtam volna.

"Tudom, Jenna mondta. Minek keresselek?"

Tehát, Jenna megkapta az üzenetet. Büszke voltam rá, hogy annyiból, hogy „Szo” kitalálta, hogy mi a helyzet.

"Semmiért Ashton." – írtam vissza.

"Olivia, nincs kedvem ehhez."

"Biztos nekem van"

Öt percig nem jött válasz.

"Fáradt vagyok, nehéz nap volt ma mögöttünk, majd megbeszéljük, rendben?"

"Beszéld meg Penny–vel, mert velem nem fogod."

"Tényleg ezt csinálod?"

"Igen."

"Elképesztő kiállhatatlan vagy, tudod?"

"Te meg seggfej."

"Liv, most hagyjuk abba, mert nem fog jól kijönni. Dühös vagy, és sikerült most már engem is felhúznod. Nem lesz jó vége, ha ezt folytatjuk."

"Jó szórakozást."

Többé már nem írt vissza. Szinte biztos voltam abban, hogy Katy azért hagyta, hogy sms–ezzek, hogy kikészüljek, és kikészítsem Ashtont is. Eldugtam a telefont, és nem igazán bántam, hogy szobafogságban vagyok. Kapja be. Nem érdekel.

Reggel Katy, visszakérte a telefont. Az ágyamon ült, és a telefonon matatott.

– Ki az a Penny? – kérdezte érdeklődve.

Felemeltem a fejem a párnáról.

– Nem tudom – vallottam be.

Katy felhúzta a szemöldökét.

– Klassz veszekedés, mindenesetre.

– Fogd be! Majd meglátjuk, hogy nevetséges lesz–e, amikor veled történik – morogtam és visszaejtettem a  fejem a párnára.

Katy megvonta a vállát és felállt.

– Ja és tíz perc múlva nyolc, szóval siess, mert apu már kész van.

Becsukta maga mögött az ajtót.

A hajam fésültem, és mostam fogat egyszerre. Magamra dobáltam a ruháim és rohantam, hogy ne hagyjanak itt. Azonban a konyhában csak anyu kávézott.

- Ilyen korán édesem? – pillantott fel a bögréjéből.

- Korán? – kérdeztem gyanakodva.

- Fél hét van még csak – mondta az órára pillantva.

Morogva ültem le mellé. Hetek óta volt időm reggelizni. A mérgem elpárolgott, amíg Katy elősomfordált. Rám kacsintott és kisétált az ajtón. Morogva követtem.

Pipa voltam, amikor megláttam Luke–ot, és Calumot az iskola előtt? Igen, nagyon. Kikerültem őket, és reménykedtem, hogy nem lesz kedvük órára jönni. Ez azonban akkor hiúsult meg, amikor Calum beült mellém, törióra előtt.

- Liv, hiányoztál – üdvözölt.

- Eltudom képzelni. Mind a négyen rohadtul hiányoltatok – morogtam,a mint kivettem a füzetem.

- Csak Ashton a pasid – kacsintott rám. – Vagy gruppi vagy?

- Neki sem hiányoztam – morogtam.

- Ez nem… – kezdte, de bejött a tanár, így lehalkította a hangját. –…igaz.

- Akkor hol van Cal? Hol a francba van? – kérdeztem elfojtott hangon.

Calum a cipőjét bámulta.

- Ott maradt Michael–lel. A hétvégéig.