Éjszakai látogató

Itt egy újabb rész. Tudom, hogy nem izgalmasak a részek és nem találjátok érdemesnek egy pipára, vagy megjegyzésre sem, de attól még jól esne :) Sajnálom, ha ennyire ingerszegénynek tűnnek, de muszáj előkészíteniük a következő részeket. Valójában nem is akartam ma részt kirakni, mert csalódott voltam a pipák száma miatt, de nem tartom igazságosnak, hogy a saját hibám miatt, ti fizessetek. Remélem tetszik, jó olvasást! :) 

A párkányra tette a kezeit és felhúzta magát. Ösztönösen hátraléptem.

– Mit csinálsz? – kérdeztem elképedve. Pedig pontosan láttam, hogy mire készült. – Úristen!

Azonban már a szoba közepén állt. Óvatosan behajtotta maga mögött az ablakot.

– Szerinted mit? – vonta fel a szemöldökét. Megigazította a pólóját és levette a sapkáját. Beletúrt a hajába, nem sokkal később pedig megrázta a haját.

Igazán ráfért volna egy fodrász látogatás.

Becsuktam a szám. Azt kívántam bárcsak várt volna, hogy vegyek magamra egy nadrágot, mert egy hosszú póló még nem volt elég vendégfogadásra. Ashton is észrevette a zavarom, valószínűleg az ideges póló szegély gyűrögetésből. Pimasz vigyorral ajándékozott meg. Próbáltam természetes lenni, de a torkom kapart, a térdem pedig remegett.

– Nos, foglalj helyet – huppantam le az ágyamba. Magam köré csavartam a takaróm, és helyet foglaltam az ágy szélén. Ash velem szembe huppant le. Az ágyam nem volt széles, így csak centik választottak el minket. Éreztem az illatát, a teste melegét és nem támadtak tiszta gondolataim. Ránéztem, és kényszerítettem magam, hogy ne az ajkára összpontosítsak, hanem magára rá.

– Jól vagy? – kérdeztem Ashtontól nagyot nyelve. Reménykedtem, hogy nem hallotta, hogy mennyire kezelhetetlenek a reakcióim.

– Ühüm. Fáradt vagyok, de ezt leszámítva tökéletesen vagyok. Te?

Hátradőlt, mint aki megunta, hogy velem társalog.

– Álmos vagyok – hazudtam. Épp az alvás volt az utolsó dolog, amire gondoltam. Habár benne volt az ágy...

Kínos. Elképesztő, hogy mennyire zavarba lehet jönni egy olyan ember társaságában, akivel sok időt töltöttél.

Elnyúltam és lehunytam a szemem. A matrac megmozdult, éreztem, hogy Ashton mellém fekszik.  Már nem választott el néhány centi sem. A felforrósodott bőre az enyémhez ért. Nem nyitottam ki a szemem. Nem akartam beszélgetni. Nem akartam veszekedni. Képes lettem volna némán feküdni, hogy egyikünk se sérüljön. Annyira nem akartam, hogy eljöjjön az a perc, amikor Ashton közli, hogy van valami, amiről beszélgetni akar.

– Liv?

Megrándultam a hangjára. Ashton megfogta a kezem, lágyan cirógatta a csuklóm belső részét.

– Hm?

– Maradhatok egy kicsit?

Nem erre számítottam. Kissé megkönnyebbülten kifújtam a levegőt. Volt bátorságom kinyitni a szemem.

Ashton tágra nyílt szemekkel bámult vissza rám. Nem válaszoltam, azonban tudta, hogy mit jelent. Maradhat.

– Még mindig haragszol?

Abbahagyta a cirógatást.

– Kellene? – kérdeztem színtelen hangon.

– Nem, nem kellene. Elmentünk turnézni, és ott maradtam az apámnál Michael–lel. Haragudtam rád, és jól jött ez kis szabadidő. Amúgy sem találkozhattunk volna, mert büntetésben vagy. Tudhatnám, hogy miért?

Szerettem volna azt válaszolni, hogy nem, nem tudhatod.

– Anyám elvitt az orvoshoz, mert azt hitte, hogy nos... - Képtelen voltam befejezni. Ashton azonban zavartnak tűnt. Nem értette, hogy mire akarok kilyukadni.

Kifújtam a levegőt.

– Azt hitte terhes vagyok. Azt hitte, hogy mi... Érted.

Ashton nevetni kezdett.

– Nem vicces – sziszegtem piros arccal. Ashton átkarolt, én pedig próbáltam kiszabadulni a szorításából.

– De igen az – suttogta. – Mit csinált anyád, amikor megtudta, hogy nem?

Most jött a tényleg nem vicces része. Abbahagytam a ficánkolást. Ashton pedig elengedett. Kisimítottam a szememből a hajam.

– Azt mondta, hogy tudta – mondtam egy keserű mosoly kíséretében. – Ekkor pedig az orvos rákényszerített, hogy mondjam meg neki, hogy már túlestem az első alkalmon...

Ashton arca kifejezéstelen volt. Nem tudtam megfejteni, hogy a hallgatása mire utal.

– Ezért kaptál szobafogságot? – kérdezte felvont szemöldökkel. Lassan bólintottam.

– Nos, akkor segítenünk kell ezen... – mosolygott rám.

– Mi? – kérdeztem, de megcsókolt.

Reggel nem akartam kimászni az ágyból. Ashton valamikor lelépett az éjszaka folyamán. Mosoly terült szét az arcomon a gondolatra, hogy együtt aludtunk... valameddig, fogalmam sem volt, hogy mikor léphetett le. Úgy éreztem, hogy szép napom lesz. Vége a büntetésnek, találkozhatok Ashtonnal legálisan és lesz végre mobilom és laptopom. Na meg Jenna is visszajött.

Rekord sebességgel készültem el. Anyu a konyhaasztalon hagyta az elkobozott cuccaim, amit azonnal a szobámba is vittem. A mobilom a zsebembe csúsztattam, és lesiettem a lépcsőn. Megszokásból Brice–ra vártam, de végül rájöttem, hogy már valószínűleg rég elvitte a lányát. Kiléptem és bezártam magam mögött az ajtót.

– Boldognak látszol – hallottam meg a hátam mögött Ash hangját. Megfordultam.

A tenyeremmel beárnyékoltam a szemem, hogy lássam Ashtont. A nap már magasan járt, akárcsak a hőmérő higanyszála.

– Az vagyok. Az ember akkor hálás, ha valamit elvesznek tőle és visszakapja.

Ashton rám mosolygott, ezzel egyidejűleg meglengettem előtte a telefonom. Ash arca elkomorult.

– Vicceltem.

Ash résnyire összehúzta a szemét, sarkon fordult és elindult nélkülem.

– Hé, várj, te hisztis! – szaladtam utána. Ashton megfordult.

– Vicceltem – utánzott, pocsékul.

– Nem is beszélek így – csattantam fel.

Ashton felvonta a szemöldökét és "biztos?" arcot vágott. Megigazítottam a vállamon a táskám.

– Jó lehet, ha tényleg így beszélek, de nincs jogod gúnyolódni – morogtam és elindultam.

– ...gúnyolódni – ismételte magas hangon. Válaszul meglöktem.

– Nem is tudod, hogy mennyire utállak... Komolyan – biztosítottam, mire nevetni kezdett.

– El is hiszem – közel húzott magához és homlokon csókolt.

- Sakk tehetség! Hányadik lettél? – üdvözöltem Jennát. Amint észrevett a nyakamba ugrott.

- Te kalamajka keverő! Egy hét? Mi a faszt csináltál?

Ms. Cohen épp mellettünk haladt el. Levegő után kapott, amint meghallotta, ahogy Jenna milyen szépen beszél.

- Elnézést – pillantott rá, de látszott rajta, hogy nem veszi komolyan. – Na?

- Elmesélem.

És rajzórán tényleg elmeséltem. Főleg a Pennys részletet.

- Nem ismerős… – ráncolta a homlokát. – Kérdezz rá, mert gyanús a csaj.

Bólintottam.

Ötven végzős volt az iskolánkban. Az évfolyamok vegyültek, így nem sokukat ismertem. Ám Sarah Melbourne kivétel volt. Jenna és én, meghökkentünk, amikor Sarah céltudatosan indult meg felénk. Egymásra néztünk, és hallgattunk. Sarah vörös haja lágyan rengett körülötte. Ránk villantotta kék szemeit.

– Olivia és Jenna! – Ha eddig elfelejtettem, hogy miért kerültem Sarah–t, akkor most eszembe jutott. Ránéztem, az amúgy nem szép, inkább, átlagos Sarah–ra. Határozott, parancsokat osztogató, és bosszantó egyéniségű Sarah–ra.

– Igen? – kérdezte unottan Jenna.

Türelmesen az előttünk álló energia bombára néztünk. Nem zavartatta magát, az asztalunkra tenyerelt.

– Öt perc múlva megbeszélés, a teremben – mondta. – És kötelező. Nincs kifogás, nektek sem! Az igazgató vár mindenkit. Mindenkit ismétlem.

Szokásához híven, eltűnt, még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi a francról van szó. Jenna is ugyanolyan zavartnak tűnt, mint én.

– Úgy beszél velünk, mintha együgyűek lennénk – fortyogtam az asztalra könyökölve.

Jenna előbányászta a táskájából a vásárolt Snickers–ét. Csillogó szemmel figyelte a kezében tartott csokirúdat. Jenna káros szenvedélye a csoki volt. Nem tudtam elképzelni, hogy hogy a fenében képes ennyit elpusztítani, és mégis ennyire vékony.

– Liv, talán azért ismételte meg többször, mert mindig ellógtuk. Jogos.

Ránéztem, mert nem értettem egyet vele.

– Eddig nem is kellett mennünk – világítottam rá a tényre, mire Jenna elnevette magát, amikor belátta, hogy nem igazán mehettünk, ha nem volt megbeszélés.

– Akkor a csaj nem fix – jegyezte meg vidáman Jenna és kibontotta a csokiját. Egy harapással eltűntette a felét.

Sejtettem, hogy még lapul kettő a táskája alján.

– Úgy örülök, hogy vége van mindjárt – sóhajtottam és a tenyerembe temettem az arcom.

Jenna cuppogva bólintott.

– Adtad már be a bejelentkezésed? – Jenna újabb harapással kényeztette magát. Komoran pillantottam a falra. Jenna rám nézett.

– Szóval, nem. Liv, a vizsgák hamarosan...

– Tudom! – szakítottam félbe. – Nagyon is jól tudom, csak nem volt időm, sem ötletem. Nem tudom, mit akarok. – Mély levegőt vettem, hogy kimondjam, ami hónapok óta a fejemben járt. – Lehet, ha kihagyok egy évet.

Jenna mindent tudóan bólintott és gombóccá gyűrte a csoki papírját. Megcélozta az osztályterem végében álló kukát

– Köze van, egy majdnem két méteres, együttesben doboló, szexi srácnak?

Jenna vigyorogva méregetett. Megforgattam a szemem. Válasz helyett az órámra néztem, megadóan felálltam és bevártam Jennát.

Az előtérben nyüzsögtek a diákok. Sietős léptekkel kerülgettük a csacsogó embereket.

– Megbeszélésre jöttök? – szólalt meg hirtelen Calum. Mellettem termett a semmiből. Kitárta a terem ajtaját, hogy beléphessünk.

– Miért kérdezed meg, ha tudod? – morogta Jenna, és belépett a terembe. Megvártam Calumot, aki volt szíves marhaságokkal traktálni.

– Szerintem kirúgnak most valakit. Nincs elég hely.

– Calum, ez hülyeség – nevettem, mire magamra vontam a figyelmet. Lehajtott fejjel, igyekeztem ülőhelyet keresni. Egészen addig, amíg valaki szó szerint le nem rántott maga mellé. Mérgesen meredtem a merénylőre. Jenna helyett azonban Luke méregetett.

– Elkéstek és még vigyorogsz is – Calum lehuppant a másik oldalamra. – Gratulálok, magyarázkodhatok Ashtonnak, hogy miért pletykálják azt, hogy  megint van valami.

Calum nem úgy tűnt, mint akit zavarna, hogy pletykálnak.

A terem elcsendesült, amikor az igazgató fellépett a színpadra. Calum néhány trágár kifejezéssel illette a mosolygó igazgatót, aki meg sem várva, hogy odaforduljon a diákok nagy része, már a mondandója felénél járt. Persze Calum is párhuzamosan mondott.

– Abbahagynád? – kérdeztem mérgesen, mert egy árva kukkot nem hallottam.

– Miért? – fogta be végre Calum, egy másodpercre. – Úgy sem mond semmit.

– Haver, tényleg fogd be – reccsent rá Luke.

Calum csak egy csúnya pillantást vetett Luke, és az igazgató felé fordult.

- Mint tudjátok itt hamarosan a vég. - Az igazgató, mint most is teátrális volt, úgy beszélt a végzős évről, mintha az emberiség a kihalás szélén állna. Luke vigyorából ítélve ő is ezen a véleményen volt.
- Tehát, a végzős bált, május végén tartjuk. Az előadásra a páros tánc kötelező, ami az iskolánk régi tradíciója. A búcsúztatón a tanárok és a szülők vesznek részt. Csakis ők.
A terem felmorajlott, akárcsak én. Páros tánc? A gondolattól is nevethetnékem támadt, hogy fehér ruhában, az aula közepén kell táncolnom egy izzadó tenyerű sráccal, aki majd párszor rá lép a lábamra. Vagy én az övére.