Lélektúra

Mintha több hetet hiányoztam volna. Jó volt tudni, hogy az élet nem állt meg a hiányzásommal. A folyosó nyüzsgött mint általában, a lányok kuncogva beszélgettek, a srácok pedig szokás szerint játékokról cseréltek véleményt. Minden pillantást elkerültem, de rájöttem, hogy senki sem figyel. Mintha tökéletesen láthatatlan lettem volna. Ismertem az érzést, és hagytam, hogy magába szívjon. Jó érzés észrevétlennek lenni.

- Liiiiiiiiiiiiiiv! - visította földöntúli hangon Jenna és a semmiből előkerülve a nyakamba vetette magát. A tökéletes láthatatlanság úgy foszlott szét, ahogy jött. A folyosón állók ferde pillantásokat vetettek ránk, én pedig megpróbáltam finoman leakasztani magamról a barátnőmet. Mintha nem lett volna elég nagy a feltűnés, Luke és Calum is csatlakozott hozzánk.

- Megfojtod, vagy...? - hajolt Calum provokatívan Jennához. - Úgy látom elég nehezen kap oxigént.

Jenna elegánsan bemutatott neki, de azért lazított a szorításán. Sőt néhány másodperccel később el is engedett. Kihúztam magam és megszorítottam a táskám pántját.

- Mehetünk órára? - kérdeztem elterelve a figyelmet magamról. Jenna és Calum csúnyán rám meredtek. Majd Luke a barátjára nézett. Reménykedtem, hogy támogatja az ötletem.

- Lógsz 20 dollárral - vetette oda kárörvendően, mire Calum viszakozni kezdett. Deja vú fogott el.

Ah, mégiscsak Hemmingsről van szó. Lételeme a késés.

- Ti megint fogadtatok rajtam? - kérdeztem követelve a választ.

Luke rám nézett, de nem kellett mondania semmit. Calum pedig végre nem azt hajtogatta, hogy Nem Luke. Nem ráztunk kezet. Nem igaz!

- Hol voltál tegnap? - szegezte nekem a zavarba ejtőkérdést Calum, hogy bebizonyítsa az igazát. Rossz érzés fogott el. Miért gondolják, hogy nem otthon pihentem?

Három várakozó szempár tapadt rám. Lehet, ha több is. Megvontam a vállam és sietősen elindultam a terem felé.

- Mondd már el! - könyörgött Jenna irodalmon. - Ne legyél ilyen titokzatos.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni, és a tanárnőre összpontosítottam. Legalább is azt figyeltem, hogy a rúzsa miért néz ki úgy ahogy. Valahogy nem passzolt az egész dolog.

- Mit gondoltok, hogy mit értett a költő a "hullámzó hegy" metafora alatt? - Ragadozó módjára körbehordozta a tekintetét az osztályteremben. Kínos csend telepedett a teremre, mindenki lehorgasztott fejjel a füzetét bámulta, hogy ne kelljen válaszolnia a kérdésre. Nincs szemkontaktus, nem szólítanak fel. Én próbáltam ismét láthatatlan lenni, követve az osztálytársaim példáját.

 Ekkor Jenna keze a magasba lendült. Az osztály megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy valaki elég az áldozatok oltárán. Leginkább Calum hangja tűnt ki a sóhajtások közül. Én a padra fektettem a karjaim és ráhajtottam a fejem. Istenem, megint valami baromságot fog mondani. Jenna legutóbb is nem megfelelő válasszal állt elő a feltett kérdésre. Arra, hogy "mit gondoltok az író mire gondolt, amikor a színdarabot megírta? " Jenna azt felelte, hogy "Semmire". A gondok csak akkor kezdődtek igazán, amikor a tanárnő visszakérdezett: "Hogyan?". "Egyik költő, író sem gondolt semmire. Itt az óceánról ír? Igen. Másra gondol? Nem. Ezt csak maga képzeli." Szóval volt okom félni. A tanárnő, várakozóan pislogott körbe, hátha nem kell felszólítania a barátnőm. Senki sem volt olyan elvetemült mint ő. 

- Igen Jenna? - kérdezte Ms. Fibs. - Válaszolnál a kérdésre?

- Liv nincs valami jól - felkaptam a fejem és tágra nyílt szemmel a barátnőmre néztem. -  Lekísérhetem a nővérszobába? Ramatyul fest.

Egy angyali mosoly ráadásnak. Ms. Fibs megkönnyebbült, hogy csak ennyi a gond, és Jenna nem válaszolni akar. Aggodalmas pillantást vetett rám és összepréselt ajkakkal bólintott. Jenna felpattant és segített felállni. Ms. Fibs megfordult és a táblához lépett. Amíg kivonszoltattam magam, addig kaptam Luke-tól egy kérdő pillantást, mire megvontam a vállam. Reméltem, hogy érti. 

Jenna lépett ki elsőként, így ő már nem hallotta, amikor Ms Fibs megszólal:

- Calum, válaszolnál?

Már ne hallottam a választ.

Dorothy - nak hívták az iskolanővért. Igazából semmit nem csinált azon kívül, hogy mindenre fájdalomcsillapítót adott. Fáj a torkod?... Fájdalomcsillapító. Megjött? Fájdalomcsillapító. Leszakadt a karod?... Fájdalom csillapító.

Nem várhatott sokat senki, aki tényleg beteg volt. Jenna nem szólt egy szót sem csak eltökélten sietett a pihenőhöz. Belépett, ezzel felriasztva Dorothyt az esetleges szunyókálásból.

- Mi a gond lányok? - pislogott szaporán. Nem tudtam, hogy valami belement a szemébe, vagy az álmosságot próbálja kipislogni, kevés sikerrel.

- Oh, megjött neki - hazudta folyékonyan Jenna. - Iszonyatos görcsei vannak. Nehéz lánynak lenni...

Drámai sóhaj és szenvedő arc.

Dorothy rám nézett, én pedig próbáltam úgy kinézni, mint akinek tényleg görcse van. Nem voltam elég hiteles, de talán Dorothy imádja osztogatni a fájdalomcsillapítóit, mivel felállt a székről és kinyitotta a kis szekrényt. Előhúzott egy dobozt és kiszedett két pirulát. A kezembe nyomta és elment.

Értetlenül meredtem a két fehér gyógyszerre, láttam Jennán is, hogy teljesen tanácstalan, ám ekkor visszatért az iskolaorvos egy pohár vízzel a kezében. Ezt is átnyújtotta és biccentett, hogy vegyem be.

- Fájdalomcsillapító - teszi hozzá, látva a bizonytalanságom.

- Hát hogyne... - a számba dobtam és leöblítettem egy nagy korty vízzel.

Most láttam az egész négy évem alatt Dorothyt bármi érzelmet kinyilvánítani. Ha az álmosságot nem vesszük érzelemnek. Jenna szavaival élve, annyira jófej volt, hogy az óra fennmaradó negyven percében bedugott a pihenőszobába. Ott volt egy ágy és egy szék. Mind fehér, hogy az ember még  jobban undorodjon ettől a helytől. Jenna az ágyra parancsolt én pedig elnyúltam. Helyet foglalt a kipárnázott, - felesleges mondanom- fehér széken és hátradőlt. Lehunytam a szemem, hogy pihenjek, mire Jenna megköszörülte a torkát. Kinyitottam az egyik szemem. Várakozóan dobolt a térdén. Ülőhelyzetbe küzdöttem magam, és vártam, hogy mit akar.

- Mondd már -  nógatott feszülten.

- Mit?

Összeráncolta a homlokát.

- Tudod, te.

- Nem.

- De.

- Nem.

- De.

- Nem.

Azt hittem, hogy még pár percig lejátszódik ez a tartalmas párbeszéd, de Jenna megtörte a sorozatot.

- Miért borultál ki?

- Azt kellene mondd, hogy "De" - morogtam.

Jenna komoly pillantást vetett rám, amitől bűntudatom támadt. Tegnap bizonyára azért nem zaklatott, mert azt hitte, hogy otthon vagyok. Nem akart bajba sodorni. Kifújtam a levegőm és megpróbáltam összefoglalni.

- Nos, mi elmentünk kirándulni - próbáltam nagy vonalakban elmesélni. - Lefeküdtünk, beleestem a tengerbe és találkoztunk Pennyvel. Oh és tetszik a pólód. Jól áll neked a kék.

Jenna láthatóan sokkot kapott. Az ajkai elnyíltak, a szeme tágra nyílt és szabálytalanul vette a levegőt. Azon gondolkodtam, hogy talán nem kellene behívnom Dorothyt, hogy megnézze.

- Komolyan tetszik - erősítettem meg, habár tudtam, hogy nem ez a baja.

- Ti lefeküdtetek? - préselte ki magából. 

Nem, csak vicceltem, ott volt a nyelvem hegyén, hogy visszakozzak, de ehelyett csak bólintottam.

- Kétszer is.

- És mikor sírtál? - faggatott tovább lázasan. - Ha nem zavar a kérdésem.

Mondhattam volna, hogy, de igen is zavar. Azonban tartoztam ennyivel, ha már Ash felzavarta az éjszaka közepén.

- Hát, amikor megtörtént. Nos, azt hiszem, hogy Milan-on még sem voltam eléggé túl. Én tényleg azt hittem, hogy megint megtörténik.

- Nem fog. Ashton rendes srác - biztosított komolyan. - És ha én mondom, nekem elhiheted.

- Még csak egy nap telt el. 

- Nem fog megtörténni - tagolta a szemembe nézve. - Milan egy seggfej volt. Kész. Ashton egy nagyszerű srác, aki szeret és bármit megtenne érted.

Bólintottam, mert igaza volt. Ashtonnal nem volt baj, csak velem.

És a kitöltendő időt, Penny ecsetelésével töltöttem. Mint mindig számíthattam a barátnőmre. Akit én nem kedveltem, az egyenesen ellensége volt Jennának. Sokkal jobban éreztem magam, hogy kiöntöttem a szívem neki. Ezt el is mondtam.

- Áh, dehogy. Biztos a fájdalomcsillapító - legyintett.

Próbáltam visszazökkenni az iskolai kerékvágásba, de nem ment. A gondolataim mind elkalandoztak és a tegnap történteket elemeztem. Hát nem volt szerencsém, mert ahányszor csak több másodpercre is máshol jártam lélekben, megszólított a tanár.

- Nem vagy itt - vágta a fejemhez csalódottan.

Máskor aktívabb voltam, de néhány hete nem igazán hagytam bármi dicsérni valót.

- De - ellenkeztem. - Itt vagyok.

- Nem lelkileg - vetette oda és úgy tett, mintha nem lettem volna ott. A nap csak tovább fokozódott, amikor

a matektanárnő beírt egy egyest, mert nem tudtam válaszolni a kérdésre. Tökéletes befejezése volt a napnak.

- Olivia? - hallottam anyám dühös hangját, amint beléptem az ajtón. A gyomrom görcsbe rándult.