Ne keress

Hello, már nincs sok hátra a történetből a visszaszámlálás megkezdődött. Szívesen várom a  megjegyzéseitek és a véleményetek.

Jó olvasást!

– Csalódtam – jegyezte meg szárazon az irodalom tanárnő. – Valami gond van, hogy nem tudott tanulni?

A lapomra meredtem. Egy D. Próbáltam nem remegni, de nehezen ment, hogy minden szem rám szegeződött.

– Egyszerűen nem értem – motyogtam továbbra is azt a nyamvadt lapot bámulva. Éreztem Luke pillantását a hátamba, de kicsit sem érdekelt. Mindenki meglepetten bámult rám.

– Olivia nem A–t kapott? – suttogták. – Én hányast kapok, akkor?

A tanárnő sokáig nem időzött a jegyem felett. Egyszerűen tovább ment és kiosztotta a többi dolgozatot.

– Nem tudtad? – lökte meg a székem Luke. – Nem tanultál?

– Tudtam – válaszoltam. – Tanultam, de...

De a jegy mégiscsak reális volt. Azt hiszem cserbenhagyott az agyam. És az elmúlt hetekbe többször megtörtént.

A nap még két B–t rejtegetett. A többiek nem győztek csodálkozni, hogy mennyire nem vagyok mostanában a legjobb formámban. Nem igazán érdekelt, hogy mindenki ezen csámcsog, viszont az igen, hogy a matektanárnő előszeretettel űzött gúnyt belőlem.

– Látjátok, a szerelem mit tesz az emberrel? – csúsztatta elém a lapot. Olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak tudtam. – Szerelmes vagy Olivia?

Nevetés tört ki az osztályban. Luke együttérző pillantást vetett rám, de nem voltam jobban. Könnyű volt neki. Ő is B–t kapott, de ő legalább örült, mert javított.

– Szerelmes vagy? – fordult hátra Calum.

Luke mosolyogva válaszolt.

– Nem.

– Nem? – pislogtam furcsán rá. – De hát Maggie...

– Kicsi Liv – a ceruzáját az ajkához ütötte. – Naiv, vagy. Szerencséd, hogy Ashtonnal jársz és nem velem. Nem minden srác cukorfalat – mosolygott pimaszul. – Kedvelem Maggie–t, de nem vagyok szerelmes. Esetleg később...ha még együtt leszünk.

Luke vigyorától felfordult a gyomrom.

– Még szerencse – jegyeztem meg epésen.

Kicsit meglepődtem, hogy Luke mennyire seggfej. Néha kezdtem elfelejteni, hogy Luke Hemmings, nem olyan, mint ahogy én megismertem.

Alig vártam, hogy kicsengessenek, hogy végre ott hagyhassam Luke–ot. Az óramutató vánszorgott, minden másodperc órának tűnt. A matekórák átka.

– Olyan savanyú képet vágsz – jegyezte meg Luke elég hangosan, hogy Jenna aggodalmas pillantást vessen rám. – Meglepődtél?

– Nem, tudtam, hogy seggfej vagy. Csak elszomorít az a tény, hogy az ilyen seggfejekre pazarolják a lányok az idejüket. Remélem, hogy nem töröd össze Maggie–t. Tudod, jobbat érdemel, még ha nem is kedvelem.

Luke arca elkomorult, megbántottam. Beszívta az alsó ajkát és rágcsálni kezdte. Kifejezéstelenül a táblára meredt.

– Szexuális frusztráció – vetette hátra Calum.

Egyikünk sem reagált a megjegyzésére.

Amint véget ért az óra, Luke minden szó nélkül lelépett.

– Durva volt a mai Luke kontra Olivia meccs – jegyezte meg Jenna fürkésző pillantással. – Mit mondott?

Jenna nyusziját – Predatort – simogattam miközben próbáltam kitérni a kérdés elől.

– Csak beszólt, semmi különös – ködösítettem.

Predator fehér bundájába temettem az arcom. Lehunytam a szemem és mélyen beszívtam a citromos illatot, ami körüllengte a fehér bestiát.

– Aha. Nem szoktál kiakadni, ha cseszeget. Mit mondott? – Jenna nem adta fel.

Kiegyenesedtem, ujjaimmal Predator bundájába túrtam. A nyúl lehunyta a szemeit az érintésem alatt.

– Bebizonyította, hogy seggfej – vakargattam a füle alatt.

– Ez egy szerep – sóhajtotta Jenna. – Luke nem seggfej, csak úgy tesz, mintha az lenne.

Predator mellső lábai alá nyúltam és felemeltem.

– Liv, vigyázz, mert ... – Jenna épp, hogy megszólalt, Predator őrült rugdalózásba kezdett. Még mielőtt ismét a földre engedtem volna megkarmolt. Szitkozódva rántottam el a kezem. Az alkaromon és a kézfejemen két hosszú karcolás húzódott. Égetett, csípett a nyamvadt seb.

– Hülye nyúl – morogtam.

Predator álszent módon közelebb merészkedett hozzám és a levegőbe szimatolt.

– Én meg azt hittem, hogy szórakozásból hívod Predatornak – meredtem a sebemre.

A nap hátralevő részét tanulással töltöttem. Anyunak nem szóltam, sejtettem, hogy ha kiderülne, hogy milyen jegyeket gyűjtöttem be, akkor nem enged el a hétvégén Little Bay–be. Áthívtam Ashton, hogy anyám ne tudja  a szememre vetni, hogy megint nem vagyok otthon.

A biológiával szenvedtem, amikor Ashton megunta a csendet. Az ágyamon feküdt és a plafont bámulta, mint én valamennyi éjszakán.

– Tudod, hogy mi történt a bál éjszakáján? – Megfordultam a székembe és vártam, hogy folytassa.

– Lefeküdtünk – válaszoltam bizonytalanul. Ez volt a harmadik alkalom, hogy Ashton felhozta. Kicsit aggódtam, hogy miért emlékeztet rá folyton. Minden alkalommal, amikor szóba került, akkor Ash szeméből kihunyt a fény, tompán meredt valami tárgyra és az arcán szomorú mosoly jelent meg.

– Is – biccentett. – Megkértem a kezed.

A hasára fordult és rám nézett.

Megpróbáltam felidézni, de nem ment. Furcsa érzés kerített hatalmába. Egyszerre lepődtem meg és rémültem halálra.

– Meg–megkérted a kezem? – dadogtam. – Válaszoltam?

Ash ismét a hátára fordult.

– Nem, belealudtál a lánykérésembe – válaszoltam minden érzelemtől mentesen.

– Annyira sajnálom...

– Az ajánlat még áll – ült fel hirtelen Ashton. – Most remélem, nem alszol bele...

Hevesen dobogó szívvel meredtem Ashtonra.

– Ugye viccelsz? – kérdeztem halkan.

Ashton arca ismét elkomorodott.

– Nem, egyáltalán nem viccelek.

– Ashton...  – álltam fel a székemről. Az ágyra huppantam és Ash keze után nyúltam. Morogva kirántotta a szorításomból.

– Ez egy nem? – kérdezte ingerülten. – Nem szeretsz igaz? El akarsz hagyni?

Lehunytam a szemem és próbáltam összeszedni magam.

– Ashton, te nem azért kérted meg a kezem, mert feleségül akarsz venni. Félsz, hogy elveszítesz. Egy gyűrűvel akarsz magadhoz kötni? Egyáltalán nem erre van szükséged – magyaráztam gyengéden. – Bizonytalan vagy, de nincs miért annak lenned.

Ashton nem tűnt boldogabbnak. A keze ökölbe szorult, az arcán megbántott kifejezés ült.

– Ne mondd meg, hogy mit érzek – vágta a fejemhez. – Hiába csomagolod be szépen. A nem, az nem. Ne kérd, hogy értsem meg. Pokoli dühös vagyok rád, Liv. Nem számítottam erre.

– Ashton nem lehetsz dühös rám – alig találtam meg a hangom. – Nem azt mondtam, hogy nem szeretlek. Szerintem korai és lehet, ha megbánod – haraptam az ajkamra. – Szeretlek.

– Valahogy nem igazán tudok hinni neked – állt fel. – Ne keress.

Elhagyta a szobám, és talán az életemet is.

Hiába mondta, hogy ne keressem, megtettem. Több százszor, de egyik hívásom sem fogadta, egyetlen üzenetemre sem válaszolt. Számtalan hiábavaló próbálkozás után már csak az üzenetrögzítője kapcsolt be.

Másnap szellemként bolyongtam az iskolában. Jenna egyetértett velem, és megpróbált lefoglalni.

– Liv, nem tagadom, hogy ez a srác rohadtul szeret téged, de amilyen szerelmes, olyan bizonytalan is. A biztonságodhoz akar hozzámenni, nem hozzád. Meg kell értenie. Várj, mert lenyugszik.

Jenna magamra hagyott az ebédszünetben. Megszegve az ígéretem, már a huszadik üzenetet hagytam Ash üzenetrögzítőjén. Épp a huszonegyediknél tartottam, amikor Luke leült velem szembe. A kezemben tartott telefonra nézett.

– Velem jönnél? – kérdezte, miközben körbenézett a zsúfolt ebédlőben.

Kinyomtam a telefont, még mielőtt a sípszó megszólalt volna. Szó nélkül követtem Luke–ot. Reméltem, hogy Ashtonhoz van köze.

A folyosón járhattunk, amikor Luke megfordult.

– Liv?

Luke egy szoros vonalba préselte az ajkait. A piercingje szinte eltűnt. Láttam, hogy valami feldühítette, de fogalmam sem volt, hogy mi. Zavartan meredtem rá, pár perce még nem volt semmi baja. Meg szerettem volna kérdezni, hogy mi történt, de hirtelen megragadta a csuklóm és maga után rángatott az üres kémia terembe. Becsapta mögöttünk az ajtót, az ablakok beleremegtek.

– Elárulnád, hogy mi a francos bajod van? – emeltem fel a hangom. – Ide rángatsz, mint egy idegbeteg, és rohadtul rám hozod a frászt. Luke, nyisd már ki a szád, mert nem fogok találgatni. Ashtonról van szó?

Iszonyúan mérges voltam. Szabálytalanul vettem a levegőt, és kis híján remegtem. Luke rám emelte a kék szemeit. Hozzám lépett és megragadta a bal csuklóm. A kettőnk közé emelte.

– Mi ez? – kérdezte szinte kiabálva. – Mi ez?

A csuklómra meredtem. A fehér bőrömön virított a két karcolás. Vörösen izzott a neonfényben. Valamelyest gyógyult, csúnya barnás var képződött.

– Ez? – kérdeztem szinte meglepetten. Arra számítottam, hogy Ash visszautasítása miatt van kiakadva– Jenna...

Luke a szavamba vágott.

– Macskája? Ne röhögtess, mert utálja a macskákat. – minden szavából csöpögött a gúny. –  Ne is gyere ezzel a kifogással – fenyegetett komoran.

– A nyula, te idióta! – fejeztem be az előbb elkezdett mondatot. –  Persze, hogy utálja a macskákat. Megkarmolt az az idióta nyula, mert felvettem.

Luke hitetlenkedve megrázta a fejét. Kirántottam a kezem a szorításából, és nem tudtam mit kezdeni, így bénán az oldalam mellett lógattam.

– Mégis mit hittél? – kérdeztem nyersen.

– Mit hiszek, még mindig – javított ki. – Szinte rohadt biztos vagyok benne, hogy neked is az a bajod, mint Ashtonnak.

Az arcomból kiszaladt a vér. Ash azt mondta, hogy senki nem tud róla.

– Honnan tudod? – suttogtam. – Elmondta?

– A hülye is látta – köpte ki a szavakat. – Egyszerűen nem értem, hogy miért jó. Elárulnád? Segít, vagy ki akarod nyírni magad?

Vádlón meredt rám.

– Luke Hemmings, ne felejtsd el, hogy kivel beszélsz – morogtam. – Azt hiszem, hogy már mondtam, hogy megkarmolt a nyúl. Nem érdekel, mit hiszel, Ashton is abbahagyta.

Luke szomorúan elmosolyodott.

– Nem lehet abbahagyni. Csak, ha kinyírod magad.

Megfordult és magamra hagyott.