Penny jót akar

Várom a véleményetek :) Jó olvasást.

Ashton áthívott magához. Nem volt semmi biztató a hangjában, de legalább volt valami fejlemény az elmúlt három naphoz képest. Meglehetősen jól játszotta a sértődöttet, egyszerűen kikapcsolta a telefonját.

– Penny azt mondta, hogy beszéljük meg.

A veszekedéseink véget nem érő mérkőzések voltak. Minden régi sérelem elő került, és őszintén már nem is tudom, hogy mi miatt haragudtam Ashre. Ő persze nem felejtette el a gyűrűs ügyet.

– Penny dönti el, hogy mi mit fogunk csinálni? – emeltem fel a hangom. – Ő a barátnőd vagy mi a franc Ashton?

Rám meredt, látszott rajta, hogy megbánta, hogy szóba állt velem. Legszívesebben kirakott volna az ajtón, de helyette elnézett a vállam felett és ennyit mondott:

– Penny jót akar.

– Penny jót akar – utánoztam. – Látsz valami jót ebben?

Kettőnkre mutattam.

– Miért mondaná, hogy béküljek ki veled, ha nem akarna jót? Elmeséltem mindent, és ezt tanácsolta.

Persze. Naiv Ashton pedig azonnal szót fogadott. Baj van, ha valaki, csak akkor hívja fel a barátnőjét, hogy megbeszéljék a dolgokat, ha valaki tanácsolja. Olyan csalódott voltam.

– Ashton senki sincs ilyen kapcsolatban az exével, mint te – morogtam dühösen.

Képtelen voltam felfogni, hogy nem ismeri el, hogy ez nincs rendjén. Egy harmadik személy a kapcsolatunkba. Még a végén Ashton egy randit sem tud nélküle megoldani.

– Nem mindenkit hagynak el. Nem mindig fájdalmas az elválás – jegyezte meg epésen.

Arcul csapott a megjegyzése, nem számítottam rá. Felvettem a kifejezéstelen maszkom, de éreztem, hogy menten sírva fakadok.

– Megmondod, hogy ez milyen? – a hangom remegett. – Mindegy is. Végeztem Ash.

Sarkon fordultam, de megálltam az ajtóban. Nem volt mire várnom, de még is hagytam esélyt, hogy kibökjön valamit. Bármit. Tanácstalanul álltam az ajtóban, és Ashton arcát bámultam.

– Te most szakítottál velem? – kérdezte megrökönyödve.

Nem úgy nézett ki, mint akit bánt a szakítás, hanem mint akit az zavar, hogy más mondta ki előtte. Szorosabban markoltam a kilincset, az ujjperceim elfehéredtek.

– Nem fogok versenyezni vele – csóváltam a fejem. – Nem látod, de most is őt véded. Ashton, az a lány szerelmes beléd. – Ashton tiltakozásra nyitotta a száját. – Meg se szólalj! Tudod, hogy igazam van. Az a lány bármit megtenne, hogy félre állítson minden akadályt. Bele értve engem is. Csak nem akarod látni, hogy mit tesz.

Tudtam, hogy hiba félre állni, de nem akartam, hogy én veszítsem el őt. Ha megtörténik, akkor nem biztos, hogy képes lennék újra talpra állni. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy Ashton végre észhez térjen.

Ashton megsemmisülve bámult rám.

– Azt akarod, hogy válasszak? – kérdezte erőtlenül. – Tudod mit szoktam ilyenkor tenni.

Hát hogyne tudtam volna. Mindig a másik felet választja. Megfordultam.

– Ilyen könnyen félre állsz? – szegezte nekem a kérdést. – Ennyire vagyok fontos?

– Fogalmam sincs, hogy mire vársz Ashton.

Ashton elnézett mellettem, a semmibe bámult.

– Túl sok mindent nem tudsz Liv.

– Most a gyűrűre célzol? – találgattam. – Azt hittem, hogy átgondoltad ezek után.

Ashton dühösen meredt rám.

– Nehéz lett volna csak viselned, nem? Minek virítson az ujjadon, hogy hozzám tartozol? Liv, nekem egy Facebook állapot és egy elrebegett szó nem elég. Ezek semmiségek.

Egy erőtlen bólintás kíséretében kiléptem a házból.

A szakítás akkor volt hivatalos, amikor Ashton kitette, hogy a családi állapota egyedülálló. És annyi idő telt el, hogy hazaértem.

 Kérdőjelek jelentek meg a poszt alatt, és a közös ismerőseink nagyon összezavarodtak. Csalódott voltam. Ashton volt az, aki nem hajlandó küzdeni, nem én.

Jennát tájékoztattam minden részletről. A hallgatása felért egy újabb pofoncsapással. Sejtettem, hogy semmi jó nem következhet egy ilyen hosszas hallgatás után.

– Liv ez nem logikus. Most rossz döntést hoztál – ellenkezett. – Elérte, amit akart. Tényleg feladtad?

– Miért adtam volna fel? – kérdeztem éllel a hangomban. – Nem engem választott.

Fáradt sóhaj volt a válasz.

– Nem is választott – vetette oda.

– Mennem kell – ráztam le. – Holnap találkozunk.

– Rendben – dünnyögte a barátnőm. – Holnap.

Mintha egy burokban lettem volna. Minden lepattant a képzeletbeli hártyáról, ami körül vett. Jenna nem hozta szóba a szakítást, ahogy a többiek sem. Sodródtam az árral. Egészen péntekig, amikor a hetem még pocsékabb lett. Sarah a lányok előtt kitárgyalta a szakítást, majd sajnálat mögé rejtett kérdésekkel bombázott. Leráztam magamról, mintha csak  kellemetlen esőcseppek lennének. Szó nélkül hagytam el a termet. Ellógtam az órákat, képtelen voltam figyelni. Semmi sem sikerült. 

Az ebédszünetet egyedül, a lépcsőn töltöttem. Jenna számtalanszor keresett, de minden alkalommal figyelmen kívül hagytam. Egyedül akartam lenni és nyalogatni a sebeim. Ismét rezgett a telefonom.

"Keres Mr. Mortimer, hvj már vissza"

Még mielőtt bármit is válaszolhattam volna, a semmiből előtűnt az említett személy. Az igazgató. A zsebembe csúsztattam a telefont. A reszkető kezem ott is hagytam, nehogy leplezzem magam.

– Olivia várlak az igazgatóiba – közölte színtelen hangon.

Nem ment el, mire rájöttem, hogy nem ad egy perc haladékot sem. Felálltam és némán követtem a folyosón. A telefonom folyamatosan rezgett. Kínomban egy kézzel rángattam le a hátát és az aksiját.

Az igazgatóit még soha sem találtam ennyire ridegnek. Minden alkalommal, amikor itt jártam unalmas helynek láttam. A kitűnő eredményeim soha sem hagyták, hogy nyomasztónak érezzem ezt a helyet. Csak pozitív dolgok kötöttek ide. Dicséret, megbeszélés, és ismét dicséret. Most azonban éreztem a vesztem. Szótlanul foglaltam helyet a kipárnázott székben. Mr. Mortimer az író asztala magaslatából figyelt. Elemzett és egyszerre próbált megfélemlíteni. Kisvártatva szólalt csak meg.

– Tudod miért vagy itt? – kérdezte én pedig kapásból, három okot is megtudtam volna megnevezni. Azonban csak hallgattam. A felnőttek nem szeretik, ha válaszolsz a költői kérdésekre. "Ugye ezt nem gondoltad komolyan?", "Miért is vagy ilyen?". Ezek a kérdések csak vannak, de nem azért, hogy válaszolj rájuk.

– Olivia, aggódunk miattad – folytatta az asztalra könyökölve. – Aggasztó a viselkedésed. Lógsz az órákról, ha pedig tiszteleted teszed, lelkileg nem vagy jelen. Az osztályzataid romlottak. A tanárok nem elnézőek.

– Erről van szó? – a hangomban rejlő undor megrémisztett. – Az eminens kis tanuló rossz útra tért... Kinek fáj? A tanárok a maguk kudarcát látják a buta diákokban. Csődöt mondtak, és ott ül a padba a bizonyíték.

Mr. Mortimert meglepte a kitörésem. Kényelmetlenül fészkelődött a székében.

– Lázadás a tanárok ellen? – kérdezte szemernyi rosszallással a hangjában. – Ennyi?

Megráztam a fejem. Lázadás a rendszer ellen. A rendszer ellen, ami ki akarja lökni a selejtet.

– Nem félre ért. Nem térhetnénk a lényegre? – Az órára szegeztem a pillantásom. – Órán kellene lennem.

Az igazgató követte a pillantásom, az óra már javában tartott. Irodalmon kellett volna lennem.

– Persze, persze – rázta le magáról a hangulatom. – Teala elájult ma ebédszünetben. Sejtem, hogy a bujdosás miatt nem értesültél róla.

Nem értettem, hogy mi köze mindennek hozzám.

– Több lányt is érint ez a probléma, mint kiderült. Mind az öten eszméletüket veszítették az elmúlt hetekben. Ms. Castel szerint a lányok táplálkozási rendellenességekkel küzdenek.

– Igen? – kérdeztem kis gombóccal a torkomban.

– Olivia, nos, néhányan azt jelentették nekem, hogy te vagy a felelős a trend kialakításáért. Ne, ne érts félre, nem gyanúsítalak. Téged és a többieket elküldelek Nancy–hez.

– Tessék? – kérdeztem elhűlve.

– Konzultáltam Ms. Castel–lel, ő javasolta a beszélgetést. Csütörtökként vár tíztől. A többiek más időpontban mennek.

Az iskolai pszichológusnál kell tennem a tiszteletem, heti egyszer egészen júniusig. A tudomány tanárnő szívesen lemondott rólam, a javulásom érdekében. Elképesztő, hogy mennyire együtt érzőek tudnak lenni a jó diákokkal. Akarom mondani az anorexiás diákokkal.

Csak egy gond volt. Nem voltam anorexiás, még ha ezt is 

Nem mentem vissza irodalomra. Sőt még az azt követő kémiáról is késtem húsz percet. Amikor beléptem a terembe, minden szem rám szegeződött.

– Az igazgatónál voltam – közöltem, habár az izgatott sutyorgásból sejtettem, hogy már mindenki tud róla. A tanárnő bólintott, és vetett rám egy biztató pillantást. A helyemre intett, azonban Hazel ült Jenna és Leah mellett. Kénytelen voltam hátra menni. Calum és Luke mellett volt csak szabad hely. Imádtam ezeket a rohadt hármas kísérleti padokat. Lehuppantam Luke mellé, és magam elé meredtem. A hátralévő harminc percben, Luke háromszor próbált szóra bírni, de még csak rá sem néztem. Amikor csengettek szó nélkül felálltam és kisétáltam a teremből. Nagyon elegem volt.

Mint kiderült, Mr. Mortimer volt olyan kedves és tájékoztatta a szüleim a gyalázatos eredményeimről. Fejmosást kaptam és mehettem tanulni. A poharam már betelt, kérdés volt, hogy mikor borul ki.

Apu felhívott és biztosított róla, hogy vannak az embernek rossz napjai – még egymás után tízszer is. A szemében tökéletes voltam. A szavai felkavartak, talán ezzel is magyarázhatom, hogy meggondolatlanul válaszoltam a kérdésére.
– Hozod Ashtont a hétvégére?
– Igen – suttogtam.