Oroszlán barlang

Guys, sajnálom a gépelési és helyesírási hibákat, nem volt időm átnézni, sem javítani. Nem szeretnélek várakoztatni benneteket. A véleményeitek várom xx

Már csak az volt nehéz, hogy rávegyem őt erre a szívességre. A telefont nem vette fel, így a házukhoz hajtottam. A kopogtatásomra, Anne nyitott ajtót. Alaposan meglephettem, mivel másodpercekig bámult rám,  majd boldogan bevonszolt magával a házba.

 – Fent van a szobájában – suttogta izgatottan. A hangját eltorzította a visszafogott ujjongás. Végig simított a karomon. – Minden rendbe jön, hidd el.
Kételkedtem bene, habár visszaszorítottam. Elindultam fel az emeletre, de ledermedtem az ajtaja előtt.
– Ashton ne viccelj – hallottam Penny nevetéstől eltorzult hangját. Ashton is vele nevetett. Képtelen voltam felfogni, hogy Anne hagyta, hogy besétáljak az oroszlán barlangjába, amikor ott volt a hiéna is.
Elhatároztam, hogy beszélek vele, ha idáig eljutottam...
Felemeltem a bénult karom és kopogtam. Három erőtlen koppanás, mégis úgy éreztem beszakad a dobhártyám. A szobában elhaltak a zajok. A kezem a kilincsre tévedt és lenyomtam. Beléptem a szobájába.
A számítógép előtt ücsörgött, és a képernyőt bámulta. Ashton rám nézett és lefagyott az arcáról a mosoly.
– Penny mennem kell.
Nevetés.
– Olyan, mint ha szellemet láttál volna – viccelődött.
– Szia – köszönt el mereven.
– Öö, szia – hallottam Penny hangját.
– Mit keresel itt? – kérdezte durván. – Szükséged van valamire?
– Egy szívességre – köszörültem meg a torkom. Nem tudtam kimondani. – El–eljönnél Little Bay–be?


– Hová mentek pontosabba? – érdeklődött Jenna, amikor bepakoltam a kocsiba. A gyomrom mogyoró méretűre zsugorodott, még enni sem voltam képes. Émelyegve az égre emeltem a tekintetem és kifújtam a levegőm.
Minden rendben lesz.
Felnyitottam a csomagtartót és bedobtam a bőröndöm.
– A keleti részre. A hétvégét ott töltjük, ha nem öljük meg egymást – mondtam tárgyilagosan, bár a gyomrom görcsbe rándult. Nem vagyok valami jó a színészkedésben és Ashton megtűrésében, egyszerre.
Jenna az autónak dőlt, én is így tettem.
– Ideges vagy? – kérdezte kedvesen.
Biccentettem. Amióta tudom, hogy találkozni fogok apuval, mást sem csináltam, mint idegeskedtem. És még Ashton is csak rosszabbította az egészet. Örültem, hogy Ashton velem jöhet, mert mégis csak nem egyedül nézek szembe velük, de úgy éreztem, hogy túl egyszerűen ment. Eljön velem. Jó pofizik és majd a hétvége után minden visszatér a folyékony halmazállapotba. A napjaim pocsékak lesznek, és Ashtonon fog járni az eszem. Apu nem akadt fent túlságosan az Ashton témán, még furcsán ő hozta elő. Valamit titkolnak, de nem firtattam. Nem szerettem volna meglepődni, de rossz előérzetem támadt. Az egész hétvége maga volt a stressz univerzum.
– Együtt alszotok? – rántott vissza a valóságba Jenna. Összevontam a szemöldököm.
– Nem tudom. Nem hiszem – Jennára sandítottam, hogy még időben leállítsam. – Ne is kezdd. Nem fog rám mászni, ha apám a szomszéd szobában lesz. Kizárt dolog, még a miatt is, hogy SZAKÍTOTTUNK. Apám mégis csak az apám, és ha nem vagyunk együtt, ha igen, nem fogja egy szobába engedni velem.
Ami valljuk be, hogy megkönnyebbülés volt. Minél kevesebbet érintkezünk annál jobb.
Jenna vigyorogni kezdett, mint aki tud valamit, amit én nem.
– Liv, azt hinném, hogy szende szűzlány vagy. Szívem, tudod, hogy Ashton srác, fiú, férfi, hímnemű?
– Tudom, Jenna. De apám is az. És, Ashton – a többi hímneművel ellentétben–, rendelkezik aggyal. Nem fog próbálkozni. Ami azt illeti, igazán biztos vagyok benne, hogy köszön, amikor találkozunk, és többet nem szól hozzám.
Jenna nevetni kezdett.
– Mintha te szakítottál volna vele... – forgatta a szemét. – Egy szó és nem nehéz kimondani. S–A–J–N–Á–L–O–M. Ennyi.
Oldalra biccentettem a fejem.
– Nem fogok bocsánatot kérni, ha NEM hibáztam. Ki nem állhatom Pennyt és ezt ő is tudta. Mégis megpróbált összebarátkoztatni minket. Úgy, hogy tudta, hogy együtt aludtak vagy dugtak...
Jenna már nem nevetett. Az arca elkomorodott, a füvet kezdte bámulni.
– Nem hinném, hogy a történtek után ténylegesen meg lehetne bocsájtani, de szerintem megéri harcolni ezért Liv. Ashton nem Milan.
– Mindenki egyforma.
A cipőm orrát bámultam.
– Légy nyitottabb – mondta a barátnőm komoran, és ellökte magát az autótól.
Felnéztem.
Jenna kisétált a kertből, és elindult haza. Ashton pedig most lépett be egy sporttáskával az oldalán. Egy Marvel feliratos szürke pólót viselt, és a megszokott fekete csőnadrágját. Kivételes alkalomnak lehettem tanúja. Ashton Irwin használta a szemüvegét. Morcos volt és nagyon úgy nézett ki, hogy alig várja, hogy túlessen. Fájt a gondolat, hogy ennyire elutasító a viselkedése. Elvégre elég régóta jártunk. Az arcomon megjelent egy szomorú mosoly. Nem fogok elkenődni. Mosolygós, vidám és kiegyensúlyozott leszek. Határoztam el.
– Remélem, hogy nekem örülsz – morogta. – Vagy jön valaki mögöttem?
Megfordult, hogy megbizonyosodjon, hogy üres az udvar.
Tedd azt, amit más körülmények között is tennél. Viccelődj. Csipkelődj.
– Hm, professzor úr, csak ennyi cucca van? – böktem az állammal a táskája felé. Nehéz volt visszafojtanom a vigyorom. Ashton szúrós pillantást vetett rám. Kis híján eltántorított a tervemtől. Ne vegyél tudomást a viselkedéséről – emlékeztettem magam. Napsugár vagyok, aki mindenkit beragyog.
A csomagtartóhoz sétált, felnyitotta az ajtót és bedobta a táskáját.
– Költözni készülsz? – csapta le az ajtót. Az autó beleremegett.
– Mr. Irwin, ez személyes kérdés.
Ashton megforgatta a szemét. Soha sem szerette, ha Mr. Irwin–nek szólítom. Régebben arra kért volna, hogy fogjam be. Mellém sétált volna, és az első ajtónak döntött volna. Megcsókolt volna, hogy végre csendben legyek.
Mindig is szerettem bosszantani. Olyan ennivaló volt az apró ránc a homlokán. Pont, mint a gödröcskéje. Azonban a legélvezetesebb a bosszantásában a rekedtes nevetése volt. Most csak komoran az autó másik oldalán állt és megfejthetetlen kifejezéssel az arcán. Talán neki is eszébe jutott, hogy hogyan végződtek az ilyesfajta csipkelődések.


 ***
– Óvatosan vezetsz. Figyelj a táblákra, az állatokra – sorolta anyu az utasításokat. – Még a kengurukra is. Ezek a figyelmeztetések csakis is Ausztráliában hallhatóak. Még soha sem láttam az úttesten, vezetés közben kengurut, de nem osztottam meg vele. Úgy is letorkollt volna, szóval megspóroltam magamnak.
– Ne hagyd, hogy gyorsan menjen – fordult Ashtonhoz. – Világos?
Ashton bólintott. Anyu komoran engedett utunkra.

– Te már jártál Little Bay–ben? – kérdeztem Ashtont. Tíz perce indultunk el, és nem szólt egy szót sem. Kellemetlenül érintett, hogy ennyire hallgatag. Betudtam ezt az elmúlt háromhét viszontagságainak és a szakításnak, azonban annyira megszoktam, hogy be nem áll a szája, hogy kiborított.
Ashton megigazította a szemüvegét, és kisöpörte a homlokába lógó tincseket.
– Figyelj az útra – mondta némi éllel a hangjában. Deja–vú érzésem támadt. Csak épp Luke és én voltunk a szereplői. Az útra szegeztem a tekintetem. Nem akartam meghalni.
– Voltam, egyszer – válaszolta halkan. – Eltévedtél?
Nos...
Nem válaszoltam helyette bekapcsoltam a rádiót. Egy Rihanna szám ment. Ki nem állhattam. Ösztönösen nyúltam, hogy állomást váltsak, amikor Ashton megfogta a kezem, és a térdére fektette. Egy gyors pillantás és ráeszmélt, hogy ez már nem helyénvaló. Kihúztam a kezem, hogy sebességet váltsak. Ashton az ölébe fektette a kezét és kimeredt a szélvédőn. Megálltunk a piros lámpánál, és vártam, hogy zöld legyen. Már a sárgánál el szoktam indulni, de ma kivételesen rendtartó szerettem volna lenni.
Ashton halkan dúdolta azt a Rihanna számot. Lehunytam a szemem.
– Nem már – nyögtem fel. – Te szereted ezt?
Hátradöntötte a fejét és megdörzsölte a szemét.
– Te tényleg szereted – csóváltam a fejem hitetlenkedve.
A lámpa sárgára, majd zöldre váltott. Az út monoton volt, a szürkület minden érdekesnek mondható dolgot eltakart. Az egyik percben még üres volt az út, a másikban pedig egy hülye kutya rohant át.



A fékre léptem, mindketten előrecsapódtunk. Az öv fájdalmasan a vállamba vágott. A kutya bambán állt a fényszóró kereszttüzében. Tehetetlenül a dudára csaptam az öklöm. A kutya fülét–farkát behúzva elrohant.
Ashton a vállát dörzsölgette. Vadul markoltam a kormányt, az ujjbegyeim elfehéredtek. Az adrenalin végigszáguldott a testemen, a vérem vadul dobolt a fülemben.
Ashton szitkozódott.
– Hé, jól vagy? – Kicsit sokkosan bólintottam. Nem lehettem túl meggyőző, mivel Ashton kikapcsolta az övét és hozzám hajolt. Elhajolt és a tenyerébe fogta az arcom, mélyen a szemembe nézett.
– Liv, hallasz? – kérdezte idegesen. – Nagyon beverted a fejed?
Magam elé meredtem.
– Nem fejeltem le semmit – ráztam a fejem.
Ashton szeme tágra nyílt.
– Liv, igenis lefejelted a kormánykereket. – Kezét a homlokomhoz nyomta. Fájdalom hasított az egész koponyámba.
– Hagyd abba – löktem el a kezét ingerülten. – Lefejeltem és lesz egy dudor a fejemen. Kösd vissza magad, mert nem garantálom, hogy a következőkor meg tudok állni.
Ashton visszahuppant az ülésébe és bekapcsolta magát. Nehezen kaptam levegőt a közelsége miatt, muszáj volt nyersnek lennem, hogy békén hagyjon. Elfordítottam a kulcsot és újra beindítottam a motort.

Mogyoró méretűre zsugorodott a gyomrom, ahogy a ház feljárójára hajtottam. Ahogy leállt a motor, elengedtem a kormányt. A kezem remegett. Remegve kilöktem az ajtót és a csomagtartóhoz sétáltam.
– Segítsek? – bukkant fel Ash. – Hogy vagy?
Megráztam a fejem, és felnyitottam. Kihúztam a bőröndöm, Ashton követte a példám, mindvégig engem figyelve. Nem akartam bemenni. A tenger halkan morajlott, a kora esti sós szél meglibbentette a hajam. Szép estének néztünk elébe, azonban pocsékul éreztem magam. Ashton a vállamra tette a kezét, és gyengéden megszorította.
– Gyerünk Liv. Képes vagy rá – bíztatott.
Minden meggyőződés nélkül bólintottam.