Talán mégis

Annyira üresnek éreztem magam. Soha sem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek megint ennyire kiborulni. Próbáltam úgy tenni, mintha egyáltalán nem fájna, de nehezen ment. Legszívesebben az egész napot az ágyba töltöttem volna, csak, hogy ne kelljen színészkednem. Anyáék semmit sem vettek észre. Békén hagytak egészen addig, amíg jól viselkedtem. Amikor hazaértem a Little Bay–es hétvégéről anyu kissé aggódott. Nem ettem és levert voltam. Unottnak tűnhettem legfeljebb, de anyu a részletekről faggatott.

– Apád, hogy van? – Az ártatlannak tűnő kérdés rengeteg mást is takart. 

Ezért csak megvontam a vállam, nehogy a végén még kibukjon belőlem, hogy mi történt. 

Mindennemű lelkesedés nélkül lapátoltam magamba a levest. Nem éreztem az ízét, még az sem érdekelt, hogy égeti a nyelvem és leforrázza a légcsövem, amint a gyomromba jut. A fizikai fájdalom jelentéktelennek tűnt a szívemet ért fájdalom mellett. Kezdtem kapizsgálni az önbántalmazók késztetését.

Nem olyan régen még azt olvastam, hogy az összetört szív valójában létezik, mint betegség. Stressz okozta instant kis agybaj a szívedben. A cikk végén közölték, hogy a páciensek általában maradandó károsodás nélkül felépülnek. Én azonban azt hittem, hogy az enyém már végérvényesen összetörött. Már másodjára.

Jenna még mindig haragudott rám, és bármennyire is szerettem volna felhívni, nem tettem. Úgy éreztem, hogy nincs igaza. Az iskolának lassan vége lett, a tavasz nyárba fordult. Kimerülésig tanultam, és ameddig tehettem csak aludtam. Talán a legnehezebb az volt, hogy a megszokottan cselekedjek. Az iskolai pszichológusnak minden egyes alkalommal a szemébe hazudtam, és még csak észre sem vette. Ajánlott néhány dühkezelési gyakorlatot és javasolta, hogy vezessem le a dühöm.

– Szóval üssem meg? – kérdeztem, mire felnevetett.

– Dehogy! Sportolj. Boxolj, fuss, csinálj valami, ami kimerít. Hidd, el nem akarsz majd utána majd valakit megütni – mosolygott.

Reménykedve bólintottam. Talán most az egyszer jó tanácsot adott.

– Szép nyarat Olivia – csukta be a mappáját. – Nincs szükséged több alkalomra.

Megpróbáltam nem túlságosan boldognak tűnni.

Persze a boldogságom öt percet tartott. Jenna észrevett, amikor megpróbáltam kiszökni a suliból. 

– Liv! – szólított meg. Én pedig úgy tettem, mintha nem épp menekülnék előle, vagy mindenki más elől. Négy napja nem beszéltem a családomon és a terapeutámon kívül senkivel. Szánalmas voltam, de tudtam, hogy miért teszem ezt.

– Jenna – biccentettem. Megrökönyödve meredt rám. Most mit csináltam?

– Miért?

– Mit miért?

– Miért szakítottál Ashtonnal? – szegezte nekem a kérdést. – Ez már duplán rossz döntés.

Megigazítottam a táskám a vállamon.

– Még Little Bay előtt szakítottunk – tisztáztam. – Te is tudtad.

Az égre emelte a tekintetét, nagyon idegesnek tűnt.

– Azt hittem kibékültök – nézett rám komoran. – Miért utasítottad el? Nem hittem el, amikor Calum elmondta. Liv, ezt én nem értem. Nem szereted? Van valaki más?

Az abszurd feltételezésektől elkomorodtam.

– Pont tőle kérdezed meg? – suttogtam indulatosan. – Egész végig részeg volt. Éjjel virrasztottunk mellette, nehogy a hányásába fulladjon és pont tőle. Miért nem kérdezted meg Luke–ot?

Jenna gúnyos mosolya láttán rájöttem, hogy nem volt jó ötlet szegény Luke–ot belekeverni.

– Luke – mondta ki hangosan. – Értem.

Legszívesebben a képébe ordítottam volna, hogy mi történt, de csak ennyit mondtam:

– Kérdezd meg tőle. Kérlek.

Hazasiettem.

Ashton folyamatosan üzenetekkel bombázott, mintha ettől bármi is jobb lehetne.

Szia.


Végre van merszed?


Ne kényszeríts arra, hogy megbánjam.


Ne tegyél úgy, mintha nem tettél volna semmi rosszat.

Sa–sajnálom.

Tudom.


Mit csináljak?

Menj vissza az időbe és ne aludj Pennyvel. És ne csókold meg. Oh, várjunk ez LEHETETLEN.


Minden okod megvan arra, hogy haragudj rám.


Ashton, MEGCSALTÁL A FENÉBE IS. HOGY A FRANCBA NE LEGYEK DÜHÖS?
Hazudtál róla. A francos francba! Képes voltál jóérzéssel összehozni a találkozót. ÚRISTEN, ASHTON TE OTT ÜLTÉL MELLETTEM, MINTHA MI SEM TÖRTÉNT VOLNA. Azt mondtad, hogy képzelődöm...


Kérlek, adj még egy esélyt...

egy nagy lószart.
soha sem leszek az a lány, aki elnézi az ilyen dolgokat.


rendben, megértem.

ennyi? megértem?


nincs más, amit mondhatnék


baszd meg, utállak.



nem gondolod komolyan. dühös vagy, Liv.

annyira gyűlöllek!



kérlek


túl késő már


ne tedd, ezt kérlek

Az ilyen üzenetváltások teljesen leszívták az energiám. Próbáltam nem megnézni az üzeneteit, de úgy éreztem, hogy bármikor írhat valamit, ami megváltoztatja a dolgokat. Azonban csak reménykedtem benne. Az igazság gennyes sebként terpeszkedett a szívemen. Pennyvel aludt. Penny a volt barátnője. Penny és ő csókolóztak. Ha nem szakítja félbe Luke, talán még tovább is elmennek. A gondolattól hányingerem támadt.

Liv, kikészült...


nem érdekel, hogy mi van vele Michael. A legkevésbé sem.


ne legyél kemény


hagyj békén.

Legszívesebben minden szál hajam kitéptem volna. Elköszöntem anyutól és igyekeztem, hogy még a naplemente előtt a parkhoz érjek.

Magamba szívtam a nyár illatát és elindultam. A telefonom ismét rezgett. Már a picsába akartam küldeni Michaelt. Azonban Calum volt az. Átfutottam az üzenetet és úgy éreztem, hogy ő is megérdemli.

nm jött próbálni. Nem beszél velünk. haragszik a világra. Az anyja aggódik miatta. Mind aggódunk.

ne próbáljatok bennem bűntudatot kelteni! Calum tisztában vagy, azzal, hogy mit tett? lehet, ha nem rémlik, mivel RÉSZEG voltál. a képembe hazudott. tudtátok igaz, hogy miért maradt még egy hétig az apjánál... undorodom tőletek. azt hittem a barátaim vagytok.


sajnálom Olivia, de Ash a barátom. ne értsd félre te is az vagy, de nem az én stílusom árulkodni. nem hittél volna nekem. érzéketlennek tűnhetek, de azt kívánom, bárcsak elfelejtenétek. nem akarom így látni őt.

A tanácsadó fokozatos edzést ajánlott. Sétálásból kocogásba kellett volna lépnem. Ehelyett úgy kezdtem rohanni, mintha menekülnék. A lábam minden egyes lépésnél az aszfalthoz csaptam, hogy érezzem, hogy van alattam talaj. Az emberek megfordultak utánam, és bizonyára hosszasan bámultak utánam. Biztos azt hitték, hogy megőrültem. Nem jártak távol az igazságtól.

Lerogytam a fa tövébe. Ott készültem kilehelni a lelkem, ahol minden elkezdődött. Valahogy nem tudtam arra gondolni, hogy Ash és én mennyi időt töltöttünk itt. Levegőre volt szükségem. Vadul ziháltam, kortyoltam a száraz levegőt, de nem volt elég. Olyan sok volt és mégis olyan kevés volt.

A zihálásom zokogásba fulladt. A fa tövébe kucorodtam és magam alá húztam a térdem.

A telefonom rezegni kezdett és képtelennek éreztem magam még csak arra is, hogy felemeljem a fejem a térdemről. Kezdtem úgy érezni a húszadik hívás után, hogy valami nagyon fontos. Páni félelem öntött el. Mi van, ha Ash tett valamit? Mi van, ha?

Kirántottam a zsebemből a telefont és a fülemhez emeltem.

– Igen? – a hangom remegett.

– Hol vagy? – érdeklődött Luke.

Kifújtam a levegőm és próbáltam  nem totálisan megzavarodottnak tűnni.

– Miért hívtál Lucas? – Reméltem, ha a nevével játszom, rájön, hogy nem alkalmas az idő a csevegésre.

– Mert jártam nálatok és a húgod kis híján megerőszakolt. Nem mintha akarnék beszélni róla, de eléggé megrázott. Merre vagy?

Megmondtam. Miért? Azért, hogy levezessem a maradék dühöt. A francba akartam küldeni a próbálkozásaival együtt. Nem akarta egy újabb embertől hallani, hogy meg kell bocsájtanom.

Amikor megérkezett egy szót sem szólt hozzám. Leült velem szembe és bámult. Visszabámultam rá.

– Büdös van– vetette oda komolyan.

Letöröltem a homlokomról az izzadtság cseppeket.

– Kapd be a fa.. – Luke kék szemei mosolyogtak, így elharaptam a mondatot. – Miért? Miért csinálod ezt?

– Szeretem, ha olyan dolgokért leszel dühös, amik nem számítanak. Ha büdös is lennél, akkor sem lehetne egy szavam sem – magyarázta mosolyogva. – Egyszerűen nem számít.

És már meg is érkeztünk ahhoz a részhez, hogy elkezdi a lelki fröccsöt. Ránéztem, és megvizsgáltam minden egyes részletét. A haját, a szemét és az arcát. Akartam látni, hogy milyen jelei vannak annak, amikor valaki győzködni és erősködni kezd.

– Ijesztő vagy bakker – nevetett rajtam. Feszélyezte a pillantásom. Mintha ebben lelném az örömöm továbbra is bámultam. Pislogni is csak akkor pislogtam, amikor már fájt a szemem.

– Te mit mondasz? – fordítottam el a fejem. A pillantásom a lemenő nap nyomait kereste. Lassan ránk ereszkedett a sötétség.

– Miről mit?

– Kérdéssel válaszolni nem ér. Tudod te nagyon jól.

Luke kinyújtotta a lábait és végig futtatta az ujjait a haján. Beharapta az alsó ajkát és a semmibe révedő tekintettel szólalt meg:

– Semmit. És mégis mindent. Aljas húzás volt tőle. Bárcsak tudtam volna – rázta a fejét. – Nem hiszem el, hogy tényleg ezt tette. Nem ezt érdemled.

– Talán mégis – suttogtam.

– Senki sem érdemli ezt – erősködött. – Túllépett egy határt. Az emberek nem értékelnek már bizonyos dolgokat, mert adottnak tekintik. A szeretetet, a szerelmet és a hűséget.

– Luke, ha arra kérnélek, hogy csókolj meg, megtennéd? – préseltem ki magamból a kérdést.

Luke arca meg sem rezzent. Úgy tűnt, hogy megfontolja a választ, értékeltem, hogy nem azonnal vágta rá, hogy:

– Nem.

– Mag miatt?

– Nem, miattad. – Természetesen nem értettem. – Kihasználnál? Attól jobban éreznéd magad? – tette fel a kérdést.

– Nem tudom – suttogtam remegő hanggal. – Már nem tudok semmit.

Luke felállt és mellém telepedett. Hagyta, hogy hozzá bújjak, és ott zokogjak a karjaiban. Már másodjára bőgtem ki a szemeim Hemmings vállán.