Levegőhöz jutni

Boldog születésnapot Ashton! Amikor ez a bejegyzés már kikerül, addig már egy napja 21 lettél Ausztráliában. Milyen nagyszerű, hogy pont a KEDDvenc napomra esett :) Szóval ez egy nagyon special nap. A special napok pedig rejtenek meglepetéseket. Akárcsak ez is.

A blognak ez az utolsó fejezete. Nem terveztem, hogy pont a mai nap fog véget érni, de így jött össze. Zene lejátszót tettem, és nem azért, hogy elárasszalak a kedvenc zenéimmel. Ez a befejezés megköveteli a zenét, szóval kérlek ne kapcsoljátok ki.
A továbbiakban figyeljétek a facebook csoportot, és a blogot is, mivel jönnek az újabb történetek (ezen a  blogon).



Ha szerettétek a blogot, akkor kérlek, hagyjatok egy megjegyzést. Nem számít, ha soha sem írtatok. Most a legfontosabb.

U.I. Kérlek ne utáljatok.




Kezdtem kissé összeszedni magam a szakításunk után. Megpróbáltam túltenni magam mindenen. Senki társaságát sem kerestem, még Luke–ot sem. Nem tudtam rávenni magam három hét után, hogy felhívjam, hogy bocs, de én nem vagyok képes erre. Lezárom ezt a fejezetét az életemnek, és akinek Ashtonhoz van, köze- nem lehet benne. Egyetemre megyek, egy másik városba, és itt hagyok mindent.

Ekkor hallottam meg, hogy cseng a telefonom.

Három nem fogadott hívás.

Esélyem sem volt megnézni, hogy ki az, mert ismét hívtak.

 Ashton.
Elgondolkodtam azon, hogy megéri–e felvenni. Az utóbbi hetekben folyamatosan zaklatott, kis híján új számot akartam kérni. A gyomrom furcsán görcsbe ugrott, ha arra gondoltam, hogy mit fog mondani.

– Igen? – kérdeztem.

Csend volt a válasz.

Szemügyre vettem a képernyőt. Mi van? Nem vettem fel? Ashton azonban a vonalban volt. A másodpercek teltek, de a vonal süketnek tűnt. Ez a seggfej szórakozik velem? Rájöttem, hogy mekkora hiba felvenni a telefont. Csak sót szórok a sebeimbe.

– Lehalkítottál? – kérdeztem bosszúsan. Épp azon voltam, hogy letegyem, amikor nehézkes légzést hallottam.
Ashton hangja erőtlen volt, amikor beleszólt:
– Olivia, nagyon szeretlek.
Kirázott a hideg. A testem ellepte a hideg veríték. Miért kell ilyen nehéznek lennie? Lehunytam a szemem és mély levegőt vettem.
– Ash, minden rendben van veled? Nem akarom, hogy...
Nem tudtam befejezni, mert félbeszakított.
– Hidd el, hogy megpróbáltam, de nem megy. – A légzése szaggatott volt.

Megrémített. A légzésem felszínes lett, úgy remegtem, mint a nyárfalevél. Minden olyan jelentéktelennek tűnt abban a pillanatban. A gyerekes veszekedéseink, Penny, és minden más. Ott akartam lenni.

– Ashton – szóltam bele a legkedvesebb hangomon. – Én is szeretlek. Hé, átmenjek?
– Egyedül vagyok. Senki nem érti meg – folytatta, mintha nem hallotta volna, amit mondtam. – Oh, a pokolba.
Hallottam, amint egyre szaporább lesz légzése. Mintha valami elől menekülne.
– A fenébe Ashton! Mit csinálsz?

Teljesen pánikba estem. Hallottam, ahogy nyöszörög. A szívem össze–visszakalapált, a fülembe zúgott a vér.
– Ashton figyelj, megyek hozzád. Pár perc – mondtam remegő hangon. – Tarts ki, minden rendben lesz.
– Minden rendben lesz – ismételte. – Szeretlek Olivia és sajnálom.
A hangja elhalkult. Remegtem, és alig álltam a lábamon. A vállammal fülemnél tartottam a telefont, közben magamra rángattam a kabátom.
– Leteszem, és ott vagyok. Két perc. Ígérem.
Annyira remegtem, hogy a telefont alig tudtam a fülemnél tartani.
A lélegzetem reszketett, képtelen voltam gondolkodni. Melyik a legrövidebb út? Miért nincs itthon az autónk?
– Ne tedd le. Megölsz, ha leteszed.

Ledermedtem, és lehunytam a szemem. Nem teheti ezt. Nem teheti ezt velem.
– Ashton megvágtad magad? – A torkom kiszáradt, a nyelvem csak nehezen mozdult meg. Alig tudtam kiejteni. Szerettem volna azt hinni, hogy csak kiborult, de valami azt súgta, hogy ez bonyolultabb.
Csend volt a válasz.
– Oh, Istenem, annyira sajnálom! Kérlek, ne haragudj rám Liv. Nem vagyok elég erős.
Meghoztam életem legnehezebb döntését. Letettem a telefont.



Remegő ujjakkal tárcsáztam a mentőket.
Amint végeztem hívtam Ashtont. Nem vette fel. Kérlek. De a hangposta szólt bele. Attól tartottam, hogy megöltem. Megöltem őt. Az életemmel végeztem.

***

Azonnal oda kell mennem. Azonban annyira remegtem, hogy még a kulcsot sem tudtam betenni a zárba. Hisztérikusan tárcsáztam ismét. Összefüggéstelenül beszéltem, nem tudtam gondolkodni.

– Igen?
– Ash házához tudnál jönni? – mondtam, de nem tudtam folytatni. – Ash...
– Pár perc és ott vagyok.

Nem emlékszek semmire az oda útból. Rohantam és rohantam. A tüdőm szúrt, foltok ugráltak a látómezőmbe. Tudtam, hogy nem érhetek oda tíz perc alatt. De hiába vártam volna, még ha repülővel mentem volna is túl lassú lett volna.

Amint befordultam az utcába elhagyott az erőm. Ashtonék ajtaja csukva volt. Mentőnek vagy Luke–nak semmi nyoma sem volt. Olyan csend volt, mint a temetőben. Kísérteties csend. Minden rendben van Liv. Nézd a mentők elhúztak, mert látták, hogy egy hamis hívás volt. Talán még a rendőrök is kihallgatnak miatta. Buta, buta, buta. Korholtam magam és a házhoz siettem. Nem kopogtam, hanem egyszerűen beléptem. A ház csendes volt, Anne és a srácok nem voltak itthon, szóval egyből Ashton szobája felé vettem az irányt. Mozgást hallottam és rohanni kezdtem. A kilincsre tettem a kezem és belöktem az ajtót.

– Ash?
Luke az ajtónál termett és megpróbálta kitakarni a látványt. Nem értettem semmit. Testét közém és az ajtó közé préselte. Elfehéredett ujjpercekkel markolta az ajtót, hogy megfékezzen.
– Liv, menj el – lökött ki az ajtón. – Most!
Ledermedtem, mintha hideg vízbe löktek volna. Megszűntem gondolkodó lénynek lenni.
– Ashton!

Luke megragadt és elvonszolt a szobától. Végig húzott a folyosón, egyre távolabb Ashton szobájától. Ütöttem, rúgtam, ahol értem. Az arcába mélyesztettem a körmeim, és folyamatosan kiabáltam. Luke belökött a fürdőbe és rám zárta az ajtót.
- Sajnálom, Liv – kiáltotta.


A hideg csempén kuporogtam. Nem voltam magamnál. Az agyam egyszerűen mindent blokkolt. Nem tudom, hogy meddig voltam ilyen állapotba, de éveknek tűnt. Nem sokkal később kicsit észhez tértem, de akkor észrevettem, hogy a ruhám és az arcom véres. Egész testembe remegni kezdtem, pár lépést tettem meg. Hányni kezdtem. Öklendeztem és a világ forogni kezdett.

Sokkot kaptam. Amikor kihánytam magam, a csap fülé hajoltam és fásultan lemostam a bőrömről a vért. A ruhámról nem tudtam eltüntetni, de nem bírtam a szagát, a látványát. Áthúztam a fejem fölött a felsőm és a fekete topban maradtam. Felhúztam a térdem és átkaroltam magam. Mi történt?

Nem éreztem semmit.

Amikor kinyílt az ajtó még csak felnézni sem volt erőm. Luke belépett. A szagtól fintorgott, de nem szólt egy szót sem. Tiszta volt a ruhája, a pillantása tele volt sajnálkozással
– Megőrültem igaz? – suttogtam meggyötörten.
– Sajnálom, Liv – guggolt le mellém.

Luke nem hozta szóba Ashton, az én agyam pedig még csak rágondolni sem engedett. Mintha teljesen kitörlődött volna az emlékeimből. Tudtam, hogy ki ő és mit érzek, de ha másra gondoltam rosszul voltam. Mintha bizonyítani akarnám magamnak, hogy képes vagyok rá ki akartam mondani a nevét. De a nyelvem nem mozdult.

– Ashton – krákogtam. – Ashton.