Első fejezet

Bejelentkezés

Halley

Nagyon jól szórakoztam azon, hogy milyen kreatív vagyok. Épp Zayn Malik arcát dekoráltam, épp egy motoros bajusz került a fejére. Elégedetten szemléltem a műveim. Ezek a szegény srácok nem vétettek ellenem az égvilágon semmit, azonban rosszkor voltak rossz helyen. Anyám azt hitte, hogy ha minden hónapban meglep egy ilyen „szeretet” csomaggal, akkor kevésbé haragszom rá, amiatt, hogy itt ragadtam Whitby–ben, még nyáron is. A szüleim annyira sem ismertek, mint én ezeket a srácokat, amelyek az előttem fekvő poszteren pózoltak. Még a nevüket is tudtam. Harry a göndör, Zayn a fekete, Niall a szőke, Liam a szinte kopasz, és Lewis a kékszemű barna. Mindezt megtudtam a Directioner kisokosból, amit anyám mellékelt az e hónapi csomagocskához. Nem olvastam el, csak belelapoztam és megakadt a szemem a neveken. Utána belevágtam a kukába, de tényleg belenéztem. Szóval anyu azt hitte, hogy tényleg érdekel engem ez a sok baromság. Mindig posztereket, naptárakat, CD–ket és a bandával kapcsolatos kiegészítőket kaptam. Néha Justin Bieber is becsúszott a csomagokba, de ő ritka volt, mint a fehér holló. Nem régiben kaptam egy Thirty seconds to mars, vagy Endless summer – a fene tudja, de volt valami szám a nevében –, extra antik – 2013 –as volt, majdnem két éves – posztert, amin félrefésült színesbe öltözött srácok álltak. Őket is ki akartam dekorálni, de volt még négy One Direction poszterem és két Justin Bieber óriás poszter hátra, szóval még váratott magára az 5 emós. 

Átfordítottam a júniusra, és eltávolítottam a filc kupakját. Igen belemerültem a dologba, mert az elmúlt órákban a téli hónapokat is befejeztem. A pult alól előhúztam a másik naptárat és felcsaptam januárnál. Legyen most tetkójuk…

Krákogásra lettem figyelmes. Felemeltem a fejem és Nan–nel néztem farkasszemet. Rosszallópillantással meredt a munkámra.

– Meg kellene mondanod anyádnak, ha ennyire rühelled a dolgokat, amiket küld – csóválta a fejét nagymamám.

– Nan, úgy sem érdekli – válaszoltam letéve a filcet. – Azt hiszi, hogy ami trendi az nekem tetszik. London nem Whitby és Whitby nem London.

Nan arca kisimult. A füle mögé tűrte az ősz fürtjét és a pultnak dőlt.

– Még szerencse – jegyezte meg vidáman.

Egy pillanatig szemügyre vettem a nagyanyámat, és elöntött a hála. Minden porcikája megnyugvással töltött el. A ráncai, a göndör őszhaja, és a még hamiskásan csillogó zöld szemei. Semmi tekintetben nem hasonlított a jó öreg nagymama imidzshez. Karcsú alakja volt, fiatalos volt és imádott élni. Gyakrabban sportolt, mint én, és pezsgőbb társasági élete volt, mint nekem. A helyiek nagyon kedvelték, kivéve persze a Williamseket. Ők nem bírták megemészteni, hogy a nagyanyám hotelt működtet a házában. És én sem. A ház nem volt egyáltalán kicsi, öt szoba volt, ezen kívül két mosdó, egy nagy konyha, tágas kert, és a garázs. Tipikusan régi kúria volt, tudjátok, amibe a szellemek laknak a gyerekek szerint. Williamsék elég sokszor gúnyoltak Casper–nek az iskolában, szóval volt benne valami.

– Ma lehet, ha bejelentkezik valaki – jegyezte meg mintha mellékes lenne. 

Azonban láttam rajta, hogy izgatott, a szemei csillogtak a vissza fogott örömtől. Négy hete volt utoljára látogatónk, Mr. Collins, de Nan máris kétségbe esett, hogy nem jön senki.

– Szeretném, ha szellőztetnél a két keleti szobában. Még a te szobádban is, mert eléggé poros a levegő – mondta mosolyogva, mire megforgattam a szemem.

Nem igazán tetszett, hogy az én területemen fog lakni a vendég. A keleti szárny az én területem volt. Én birtokoltam a legnagyobb és legjobb kilátású szobát, és a vendégeknek rendszerint az alsó emeleten, a nyugati részen levő szobákat adta ki. Az emeleten volt az egyik fürdő, a mosoda és másik két kiadó szoba. A földszinten a konyha, a másik fürdő, két szoba és Nan piciny kis eldugott szobája.

– Férfi, nő? – érdeklődtem a vendégről. – Öreg, fiatal? Nyaralás vagy munka ügyben érkezik?

Nan lágyan megpaskolta a kézfejem.

– Munkaköri ártalom? 

– Szeretném tudni, hogy ki flangál, majd a folyósokon. Nem akarok meglepődni. Szeretnék lelkileg felkészülni. 

Mosolygott, és válaszolt:

– Nyaralni jön az úr. Olyan a negyvenes évei közepén járhat, kellemes és dallamos hangja van. Amíg szellőztetsz, addig kitöltöm a papírokat – biccentett a tömb felé. – Nyomás!

Vetettem egy utolsó pillantást Niall félig tetovált karjára és elindultam, hogy teljesítsem a kötelességeim.

A szobámban mindig rend uralkodott, és úgy nézett ki mint bármelyik másik szoba. Nem terveztem, hogy sokáig maradok így nem tettem semmilyen átalakító munkálatot, még ha Nan bátorított is. Jól megvoltam a fehér falakkal és az egyszemélyes ágyammal. Volt egy íróasztalom, egy szürke szőnyegem és egy fehér függönyöm. És a laptopom, minden adott, ami a boldogsághoz kell. 

Beléptem és kinyitottam az ablakot, pár pillanatig a kitárt ablakban álltam és mélyen beszívtam a sós levegőt.

Vetettem egy keserű pillantást az ágyamra és kiiszkoltam még mielőtt kísértésbe estem volna, hogy bebújjak és aludjak. Az éjszaka elkezdtem és befejeztem egy sorozatot, szóval kimerült voltam.

Kitártam a másik két szobában az ablakot és ellenőriztem a szobák állapotát, és siettem vissza, hogy folytassam a dekorálást.

Nan a pulton hagyta a papírt, becsúsztattam a naptár alá és a kezembe vettem a filcet.

– Mit ártottak neked ezek a srácok? – rántott a valóságba egy rekedt akcentustól súlyos hang. 

Ijedten összecsaptam a naptárat és a pultra könyökölőre kaptam a tekintetem. Miért nem hallottam, hogy belép?

A vastag akcentus tulajdonosa egy húsz év körüli srác volt. Piszok szőke, göndört haja a homlokába hullott, mogyoróbarna szemei a posztert figyelték. 180 centiméter magas lehetett, de nem voltam biztos benne, mert a pultnak támaszkodott. Nos, elég jóképű volt ahhoz, hogy teljesen elnémuljak. Mielőtt kinyöghettem volna, valami baromságot rám emelte a tekintetét. Mosolyra húzódott a szája, az arca két oldalán gödröcskék jelentek meg. 

– Unalmas az élet Whitby–ben – sikerült megszólalnom.

Ezt nagyon úgy hangzott, mintha el akarnám üldözni. A srác megdörzsölte az arcát, a tenyere alatt sercegett a pár napos borosta. Remélem, be akar jelentkezni – fohászkodtam. 

– Pihenésre tökéletes – válaszolta kedvesen.

– Szobát szeretnél kivenni? – kapcsoltam recepciós üzemmódba. 

A srác talán nem tudott komolyan venni, mert a naptárra nézett és vigyorgott. A naptár után nyúltam és elhúztam. Az a nyugtalanító érzésem támadt, hogy ez a srác az egyik 1D tag. Vetettem egy gyors pillantást a naptár elejére, és a pult alá dugtam. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a vonásai nem hasonlítanak egyik srácra sem. Habár ez a srác nagyon beillett volna a sorba. Egyszerű fekete pólót viselt, egy csőfarmerrel, lábán egy elnyűtt tornacipővel. Ordított róla, hogy nem idevalósi. Egyszerre voltam csalódott és megkönnyebbült. A fantáziám néha ellódult helyes pasik közelében, de utána mindig észhez tértem. 

– Már bejelentkeztem – válaszolta elém tolva a Nan által lefirkantott lapot. 

– Ashton Morrison? – olvastam fennhangon. Ashton Morrison–ra néztem. 

– Személyesen – válaszolta. – Nagyon meglepett arcod van.

Kicsit, mintha ideges lett volna. Ujjaival a gránitlapon dobolt és a kezembe tartott lapra meredt.

– Egy negyven éves férfit vártam – szedtem végre össze magam. – A nagymamám legalább is ezt mondta.

Ashton arca felderült. Egyáltalán nem volt feszült, a képzeletem máris meglódult.

– A hangom miatt – nem kérdés volt.

A lapra pillantottam.

– Nos, akkor a második emelet, első szoba – nyomtam a kezébe sietve a kulcsot.

Reméltem, hogy Nan előkerül mielőtt még Ashton visszatér a csomagjával. Azonban Nan–nek nyoma sem volt, amikor Ashton visszatért a bőröndjeivel.

– Erre – intettem kelletlenül és elindultam fel a lépcsőn.

Százszor másztam már meg a lépcsőt, de most nem éreztem biztosnak a lábam. A mögöttem lépdelő sráctól bizonytalan és esetlen voltam. Még lélegezni is elfelejtettem. Az érzés nem volt ismeretlen, mindig megtörtént, amikor új emberek közelében voltam. Az önbizalmam a béka segge alatt volt. Introvertált ember lévén pedig nem bírtam a figyelmet. Na, akkor ezt szorozzátok meg százzal, és adjatok hozzá egy dögös mosolyt. Két nap és elmúlik, bíztattam magam. Általában néhány nap után megszoktam a figyelmet és az új embert, utána nem okozott gondot. Úgy is egy hétig tartózkodtak itt, könnyű volt búcsút mondani. Segített, ha nem emberként tekintettem a nálunk megforduló emberekre, hanem vendégként. 

– Öhm, figyelj, mondanám a neved, de nem viselsz sem egyenruhát

sem kitűzőt – szólalt meg mögöttem, amikor befordultam a sarkon. Néhány lépéssel lemaradt utánam.

– A saját házunkban miért viselnék? A nagymamám a főnököm, szóval eléggé nagy a befolyásom a dresszkódexet illetően – csacsogtam, hogy leplezzem az idegességem. – Különben is te sem mutatkoztál be.

– Tudod a nevem, vagy nem?

– Ashton Morrison. Mint Jim Morrison – dünnyögtem az orrom alatt.

Ashton beért, arca elégedettség tükröződött. 

– A nevem Halley – közöltem tömören.

– Mint Hayley Williams – jegyezte meg.

Megálltam a szobámba szembe lévő szoba ajtajánál és elkértem Ashtontól a kulcsot.

– Nem, mint az üstökös. 

– Oh. Klassz.

Beléptünk a szobába és figyeltem a reakcióját. Nem tűnt csalódottnak, és kicsit alább hagyott a feszültség a testemben. Jó munkát végzek, minden rendben – hajtogattam magamnak. A végén még el is hiszem.

Szűkszavúan közöltem az étkezések időpontjait, majd magára hagytam. Amikor kiléptem, próbáltam nem rohanni még mielőtt becsuktam volna magam mögött az ajtót.

Ashton

Amint kilépett a csaj azonnal pánikolni kezdtem. Egy ilyen kisvárosban nem létezik, hogy ismernék a 5SOS, vagy igen? Amint megláttam, hogy a csaj épp egy 1D naptárat dekorál rossz érzés fogott el. A viselkedése sem volt épp olyan, mint aki felismert, de idegesnek tűnt. Mi van ha felismert? Fel–alá járkáltam, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. 

Tárcsáztam Laurent, és az ágyra feküdtem.

– Megérkeztem – motyogtam. – Szólj anyunak, én azt hiszem, hogy alszom. Hívlak majd.

– Oké Ash, szia!

Nem sokkal tíz előtt ébredtem. A gyomrom panaszosan korgott, azonban már lekéstem a vacsorát. Jó két órája.

Felöltöztem abban a hiszemben, hogy valahol a környéken találok valami enni valót elhagytam a szobám.

A konyhában egy idősebb nőt találtam, kizárásos alapon csakis az a nő lehetett, akivel beszéltem. Na meg a csaj, akarom mondani Halley nagymamája.

– Jó estét! – köszöntem, mire felnézett az olvasmányából.

– Fiatalember, lekéste a vacsorát – mondta köszönés helyett. – Nem szolgálhatok jelenleg meleg étellel, de ha éhes, akkor elküldöm Halleyt, hogy hozzon a Yummies–ból néhány burgert.

Mintha nem lenne elegem a burgerekből. Illedelmesen megráztam a fejem.

– Oda találok egyedül is – válaszoltam, és villantottam egy mosolyt. – Ashton vagyok.

– Én pedig Anne Williams, de szólíts csak Nancynek.

Ekkor Nancy arca indokolatlanul felderült, a vállam mögé bámult.

– Halley, merre mész? – kérdezte a gyanútlan Halleyt. Bizonytalanul tette meg az utolsó két lépés a lépcsőn, amint észrevett az arcán furcsa grimasz futott át, de kontrollálta magát.

– A Yummies–ba… Miért? – Rám nézett, én pedig megengedtem egy bocsánatkérő mosolyt.