Harmadik fejezet

Villanás

Ashton

Két kerek hétig nem láttam Halleyt. Nem mintha annyira hiányoltam volna, csak egyszerűen feltűnt, hogy nincs sehol. Nancy–t gyakran láttam, de vele nem beszéltem. Bejártam a várost, és a környéket, de napok elteltével unalmas volt. Kezdett hiányozni a pezsgő koncertező élet, de nem akartam a tervezett idő előtt lelépni. Valahogy meg tudnám szokni ezt az életmódot, de rohadtul untam magam. Volt, hogy napokig ki sem mozdultam a szobából. Elvesztem az internet mélységes bugyraiban, és élveztem.

Persze rövidtávon elegem lett mindenből. A Tweetekből, a titkos facebookomból, mindenből. Kikászálódtam az ágyból, elmentem zuhanyozni. Már tíz fele járt, amikor lesétáltam, hogy megkeressem Nancyt. A hajamról még csöpögött a víz, a vízcseppek lefolytak a tarkómon, eltűnve a pólóm nyaka alatt. A konyhába mentem, reménykedve, hogy ott találom. Amint beléptem megtorpantam. Két velem egyidős srác, és egy lány ült a nagyobb asztal társaságában. Nancy talán a srácok szüleivel beszélhetett.

Mielőtt esélyem lett volna lelépni, Nancy küldött egy barátságos mosolyt felém és üdvözölt:

– Ashton!

Mindenki felém pillantott, és nem tudtam nem észrevenni, hogy a lány szeme elkerekedik. Na, végem. Komolyan, ki mondta azt, hogy jó ötlet Whitbybe jönni? Három hét és lebuktatnak. Intettem, és odaléptem Nancy mellé. A srácok érdeklődve figyeltek, a lány pedig lesütötte a szemét, és túlzott érdeklődéssel figyelte az asztalterítőt. Igen, így viselkedik egy petefészekkel rendelkező lány. Elpirul, nem mer rám nézni, a szíve kb úgy dobog, mintha most futotta volna le a maratont, a keze izzad és a szobájában rólam álmodozik. Nem, mint Halley. Vagy a lányokra bukik, vagy nagyon nem jövök be neki. Mondhatnám, hogy kit érdekel, ha millió lány rajong értem, de igenis zavart, hogy Halley még csak rám se pillant. És ha megteszi, akkor is süt belőle az undor vagy a rosszindulat. Végül is mit tettem? Semmit.

– Sziasztok – köszöntöttem a srácokat, majd igyekeztem, hogy ne hallatsszon ki a hangomból az ingerültség. – Nancy, bocsánat a zavarásért, de merre találom Halleyt?

A srácok reakciójából ítélve ismerték Halleyt, vagyis legalább az elmúlt napokban találkoztak vele. Csak engem került el.

Nancy habozni látszott.

– Most dolga van – Azaz nem ér rám, nem igaz? Nem is igazán érdekelt volna, ha tudom, hogy ki sem dugta az orrát a szobájából, ám biztos, hogy nem ült ott. Bryanna sem vette fel a telefont, és Halley is eltűnt. Nyomorult embernek éreztem magam, olyan nagy kérés, hogy valaki meghallgasson? A lányra néztem, remélve, hogy engem figyel, és talán még, ha egy rajongó is, panaszkodhatok neki. Engem bámult, de ahogy ránéztem elkapta a pillantását. Valószínűleg rossz hallgató.

Ismét Nancy felé fordultam, és nem érdekelt, hogy hisztisnek hisznek.

– Panaszt szeretnék tenni – A hangom ostorcsapásként ért mindenkit. Nancy lemerevedett, megtaláltam a kicsi unokája utáni gyengepontját. Ezt a motel–hotel valami volt a hobbija. – Igencsak örülnék, ha megoldódna a probléma.

Nancy szomorkás mosolyt vetett rám. Tudta! Tudta, hogy elkeseredett próbálkozás a részemről, hogy Halley közelébe férkőzzek.

– Megbeszéljük holnap – ígérte, majd teljes figyelmét a mellette ülő nőnek szentelte. Nem hittem el, hogy egyszerűen leszerelt. Hátat fordítottam és visszaindultam a szobámba. Amikor Halley szobája elé értem, megálltam fülelni. Valószínűleg ott ül az ágyán és internetezik. Hirtelen ötlettől vezérelve belöktem az ajtót és felkészültem, hogy letudom a kétheti stresszt. Kiosztom ezt az egész kócerájt, és Halleyt is. Csak egy gond volt az egésszel. Halley nem volt sehol.

Halley

A tetőn ücsörögtem, ahogy szoktam. A laptopom az ölemben feküdt, a csillagos eget bámultam. Békésen terpeszkedtem a kanapén, a szél, és a csend rendkívül megnyugtatott. Újra indítottam a zenét, és lehunytam a szemem. Pár hónap és ismét Londonban leszek. Elköltözök anyuéktól, és ismét önmagam leszek. Azt teszem, amit szeretnék, és nem állíthat meg senki. A laptop pityegni kezdett, vészesen alacsony volt az akkumulátor feszültség. Felsóhajtottam. Jellemző. Amikor igyekeztem visszamászni a szobámba, majdnem elájultam.

Ashton a szobám közepén állt és a "kifestős" dobozom mélyén matatott. Az ágyon hevert az összes anyám által küldött naptár, poszter, és minden olyan dolog, amit még nem dekoráltam ki. Ashton nem szarakodott sokáig a pakolgatással, mert a több mint egy éves példányok is ott hevertek. Alig jutottam szóhoz.

– Mit keresel itt? – csattantam fel. Az ágyhoz léptem, a laptopom az ágyra dobtam és kirántottam az egyik One Directionös naptárt Ashton kezéből.

Azon a példányon Liamnek hosszú haja volt. Talán van már két éves is...Megráztam a fejem, az elkalandozás miatt, majd szúrósan Ashtonra meredtem.

– Mi a francért törsz be ide? – téptem ki egy másik naptárat a kezéből. – Nem vagy normális. Te seggfej, te...

– Tudtad! Egész végig tudtad, de egy szót sem szóltál. Örülsz magadnak? Hova a francba posztoltad ki, hogy itt vagyok? Nem hiszem el, hogy itt rejtegeted a naptáraid, és úgy viselkedsz, mintha nem is tudnál semmiről! Elképesztő vagy Halley! Felfogod, hogy mekkora mázlid van? Szerintem nem!

Habár fogalmam sem volt, hogy miről zagyvál, azt igen is a szívemre vettem, hogy azt hiszi, hogy hálásnak kellene lennem, amiért itt van. Még hogy rejtegetem a naptárakat?

– Te elmegyógyászra szorulsz! – horkantottam fel sértetten. – Betörsz a szobámba, kutakodsz és még neked áll feljebb. Nem tudom, hogy ki a francnak képzeled magad, de tájékoztatlak, hogy egyszerűen egy ember vagy. Nem vagy több mint egy ember. Úgy viselkedsz mintha az égből szálltál volna le, pedig ha jól tudom csak a kenguruk földjéről jöttél. Ott emberek laknak, javíts, ki ha tévedek.

Ashton összepréselte az ajkát és szorosabban markolta az utolsó nála levő naptárat. Kék volt, és biztos voltam benne, hogy nem a One Direction van rajta, hanem Justin Bieber.

– Te tényleg ennyire hülyének nézel? – fakadt ki. Tett felém két hatalmas lépést, és előttem termett. – Mikor hagyod abba? Mikor?

Zavartan pislogtam a fölém tornyosuló alakra. Ideges volt, talán félt is, nem tudom megmondani, de én aztán biztos, hogy nem értettem semmit.

– Nem értem – ráztam meg a fejem indulatosan.

– Ashton Kibaszott Irwin vagyok! – csattant fel.

– Én meg Halley Sky és nem adtak ilyen szar középső nevet – vágtam vissza hasonló hangnemben.

Ashton felettébb ideges volt, mert a naptárat az orrom alá nyomta.

Akkor merült fel bennem a kérdés, hogy nem Morrison a neve? Persze nem sokáig tudtam ezzel foglalkozni, mert Ashton vadul rázta az orrom alatt a naptárat.

– Vidd el ezt a buzit az orrom elől – csattantam fel és félre löktem a kezét. Ashton ledermedt és kissé elhúzta az orrom elől. Vajon szereti JB–t? Mi baja?

– Mi van?! Nehogy már szivárvány maci vagy! Remélem nem sértettem meg az érzéseid. – gúnyolódtam, mire Ashton arcára sértettség és düh ült ki.

– Nézd meg Halley ezt a kibaszott naptárat – nyomta a kezembe. – Nézd már a kurva életbe!

Elvettem a kezéből, de nem vettem le a szemem róla. Majd vetettem egy pillantást a régi naptárra és megvontam a vállam.

– Nem JB. Boldog vagy? – néztem rá. – Más buzik.

Ashton tekintete elsötétült.

– Nézd meg jobban! – utasított, mire kicsit alaposabban megnéztem. Rosszul fésült hajú srácok, akiknek van némi tanulnivalójuk pózolás terén.

– Ha pontosabbak akarunk lenni, akkor aranyosak. Aranyos kis... – Ashton azonban félbeszakított.

– Nem ismerős ez a kis buzi itt lent? – mutatott a naptár bal sarkára.

Közel hajoltam, és néztem az a vasalt hajat és nem tudtam elsiklani a tény felett, hogy egy fiú – egy fiú! – vasalja a haját. Azonban, amikor az arcára tévedt a pillantásom, valamiért ismerősnek tűnt.

– Úristen – pislogtam szaporán, majd Ashtonra néztem. – Most már nem vasalod a hajad?

Ashton megdicsőült pillanata elmaradt. Összehúzta a szemöldökét, és talán azt mérlegelte, hogy teljesen megbuggyantam–e, de úgy tűnt nem tudja eldönteni.

– Na, mit gondolsz? – vonta fel a szemöldökét.

– El vagy kényeztetve, ennyi minden. Egy pöcs vagy, remélem, tudod – morogtam. – Szerintem ideje menned.

A pillantásom a szétdobált cuccokra tévedt, és megláttam a naplóm. Ellepett a hideg veríték, elfogott a rémület. Mi van, ha beleolvasott? A gyomrom bukfencet vetett.

– Tűnés! Most! – süvöltöttem és meglöktem Ashton vállát. – Kifelé!