Negyedik fejezet

Ashton

Duzzogva lapátoltam magamba a levest. A három múltkori srác - vagyis a két srác és a csaj - ott ebédeltek a szomszédos asztalnál. Nancy kihozta nekik a rendelésük, én pedig alaposan megrágtam a zöldségeket.

Ekkor Nancy felém igyekezett, elszánt pillantással. Nyeltem.

– Leülhetnék? – kérdezte kezét a szék támlájára téve.

Bólintottam, de nem néztem a szemébe. Túlságosan szégyelltem magam, hogy megtegyem. Olyan erőteljes szégyenérzet tombolt bennem, hogy simán letagadhattam volna, hogy elmúltam 21. Olyan voltam, mint egy ötéves, aki rossz fát tett a tűzre. Anyu biztos kitérne a hitéből, hogy egy időssel így viselkedtem. Azt hinné, hogy az ő hibája, apu nélkül képtelen felnevelni tisztességesen.

– Milyen a leves? – érdeklődött házigazdához méltóan.

– Tökéletes – válaszoltam őszintén. – Nagyszerű szakács.

Nancy szemei felragyogtak.

– Köszönöm kedveském. Azonban Halleyé az érdem.

Lassan pislogva emésztettem meg az információt. Ezt meg hol tanulta? - volt az első gondolatom. A második pedig az volt, hogy Mi van, ha megmérgez? Míg a lehetőségeken agyaltam Nancy megköszörülte a torkát.

– Nos, akkor, ha nem zavarlak szeretnék beszélni veled a panasztevésről.

Nagyot nyeltem és lassan bólintottam. Ám ha azt hittem, hogy csak Nancyvel kell szembe néznem, akkor tévedtem. Így sem voltam valami büszke magamra, de nyílt az ajtó és belépett Halley. Körbenézett, intett a másik asztaltársaságnak, majd megakadt rajtam a szeme. Látszott rajta, hogy nagy erőfeszítésbe kerül nem fintorogni, de legalább próbálkozott. Kihúzta magát és méltóság teljesen felén sétált. Megállt Nancy mellett.

– Ülj le Halley – szólt rá a nagyanyja.

– Nem akarok – ellenkezett komoran. Rögtön elment az étvágyam.

Nancy a székre mutatott.

– Nem lehetőség volt – közölte mosolyogva. – Ülj le.

Halley összepréselte az ajkát, de végül leült velem szemben. Érzelem mentes arcot öltve meredt rám, állát dacosan felemelte.

– Szóval Ashton panaszt szeretne tenni – kezdte óvatosan Nancy. Furcsán néztem az idősebb nőre. Miért mered Halley–re?

Persze a válasz rögtön megérkezett.

– Te? – fonta keresztbe a karját maga előtt Halley. – Mégis miért? Nem elég puha az ágy a seggednek?

– Halley! – ripakodott rá Nancy elhűlten. Az szomszédok összenéztek.

– Ha ez a baja, mehet is – nézett Halley Nancyre. – Nincs szükséged Nan pénzre. Miért csinálod ezt? Nekem nincs kedvem elkényeztetett emberek óhajait lesni, mint egy kutya. Csettintenek, te meg ugrasz. És utána ugrok én is.

– Nem jól látod a dolgokat – szólt közbe Nancy. – Ez egy hobbi. Nem a pénz miatt van, ezt te is tudod. Mégis hogyan foglalom le magam, majd ha elmész?

Kezdtem kívülállónak érezni magam. Elnéztem Halley válla felett, a pillantásom pedig pont a mindig elpiruló lányra esett. Minket bámult, vagyis inkább Halleyt. Ábrándos tekintete találkozott az én pillantásommal, így gyorsan elkapta. A mellette ülő srác összevonta a szemöldökét, majd felnézett. Álltam a pillantását. Talán a végtelenségig folytattuk volna, ha Halley nem kezd patáliát csapni. Teljesen ok nélkül.

– Mi? – nyílt tágra a szeme. – Nem! Teljeséggel lehetetlen!

Azt hittem, hogy az előbb szemtanúja volt a jelenetnek, de Nancy megszólalt:

– Halley, kérj bocsánatot.

– Nem fogok – meredt a nagyanyjára. – Szerintem neki kellene.

Csúnyán nézett rám. Nem volt kérdés, hogy mire gondol.

– Ne butáskodj – ellenkezett Nancy. – Ashtonnak joga van panaszt tenni, ha úgy kívánja.

– Meg kutatni más dolgaiban is? – csattant fel dühösen.

Nancy elnyílt szájjal pislogott az unokájára. Halley megrázta a fejét, és felállt az asztaltól.

– Most felmegyek – közölte, és eltűnt.

Nancy arcán jól látszott a hitetlenkedés. Fogalma sem volt arról, hogy Halley jogosan dühös, de amiért csendben maradtam még rosszabbul éreztem magam.

– Nem ismerek rá – csóválta a fejét. Inkább magának motyogta. – Ashton ne haragudjon.

– Semmi gond, különben is megoldódott a probléma szóval rendben van minden.

Nancy bólintott, majd felállt és eltűnt a CSAK SZEMÉLYZETNEK ajtó mögött.

Halley

Nan büntetésből elvette a telefonom és a laptopom. Azt mondta, hogy három hétre, de ha bocsánatot kérek, akkor rövidít rajta. Na, még mit nem! Habár nagyon foglalkozatott az összes megkezdett sorozat következő része, nem tudott annyira zavarni, hogy átlépjek Ashtonhoz és bocsánatot kérjek. Ha csak arra gondoltam, hogy mi történt lent füstölögni kezdtem.

Képes volt ott ülni szótlanul, miközben kifordultam magamból. Bezzeg a seggfej nem közölte Nan–nel, hogy igen is belépett a szobámba és kutakodott. Meg ezt sem, hogy nem a csillagtalan szállásokhoz van szokva, hanem az ötöshöz. Egyszerűen féktelen dühöt éreztem, ha csak rá gondoltam. Nem érdekelt, hogy szerepelt egy anyám által küldött naptáron. Két éve volt, honnan tudhattam volna? Nagyon remélem, hogy az óta felbomlottak, vagy a süllyesztőbe kerültek. Nem támadtak szép gondolataim, de nagyon élveztem, ahogy elképzeltem, hogy a kritikus lelkek őket szívatják, mint Justin Biebert.

A maradék bosszúságomat, naná, hogy a naptáron vezettem le. Ashtont minden képen obszcén rajzokkal dekoráltam.

Kopogtak, majd azonnal nyílt is az ajtó.

– Nincs több cuccom, amit elvihetnél – közöltem, bajuszt kanyarítva a kínai srácnak. – Maximum a könyveim, de akkor milyen nagyanya vagy, ha már ezt is megvonod?

Csend volt a válasz, mire felnéztem. Ashton ott állt néhány lépésnyire és a rajzaim nézte.

– Te meg mit keresel itt? – förmedtem rá. – Ez az ajtó rám törés ausztrál szokás, vagy tulajdonítsam a nagy hírességednek? – kérdeztem ingerülten.

Ashton továbbra is azt nézte, hogy mit műveltem vele.

– Ez itt egy fasz? – kérdezte a szájára rajzolt cuccot. – Mit ne mondjak, igazán felnőttesen viselkedsz... Amúgy lefényképezhetem? Majd megmutatom a srácoknak, hogy mekkora rajongót találtam Angliában!

– Pfööö... – horkantottam fel, ahogy Ashton elő húzta a telefonját. – Még tartjátok a kapcsolatot?

Ashton abbahagyta a telefon bütykölését és rám meredt.

– Mi?

– Tudod, beszéltek telefonon, meg Twitteren – igyekeztem minden gúnyt ebbe abba az egy szóba sűríteni. – Netén nosztalgiáztok ezen a nevetséges nevű bandán?

Meglengettem az arca előtt a naptárat. Reméltem, hogy Ashtonnak rosszul esik, hogy felhoztam a dolgot.

– Halley, ez a banda még mindig létezik – mondta óvatosan. – És mi az, hogy nevetséges nevű?!

Vártam, hogy szembe röhög, és azt mondja "Te bolond", de a válaszomra várt.

– Ez létezik? Még mindig? – nyögtem ki nagy nehezen.

Ashton bólintott.

– Nem hagytátok abba?

– Nagy volt néha a kísértés, de soha sem szabad feladni – mondta egy Tumblr filozófus átszellemültségével. – Különben is... azt hittem, ha nem is ismersz, akkor már lenyomoztál, ahogy egy FBI ügynökhöz illik.

Kiegyenesedtem. Valószínűleg ezt tettem volna, ha nem hagytam volna, hogy lemerüljön a laptop, és nem találtam volna a töltőt. Meg amúgy is, a naplóm előkerülése eléggé elvonta a figyelmem. Még jmindig nem tudtam, hogy beleolvasott-e vagy sem.

– Nincs laptopom – morogtam. – Nancy elvette, amiért nem kértem bocsánatot tőled.

Ashton nevetni kezdett.

– Ne nevess te idióta! – sziszegtem. – Nem fogom kibírni azt a három hetet! Mondd csak, mit tennél, ha pont olyan rész előtt fosztanának meg a lehetőségtől, hogy majd lerágod a folytatásért a tíz körmöd?

Ashton nem úgy nézett ki, mint aki átérzi ezt a véresen komoly helyzetet. Persze, hogy nincs ideje ilyesmire...

– Milyen szívás – sóhajtott fel színpadiasan.

– Húzz ki – morogtam. – Még a végén a könyveim is elveszik miattad!

Ashton szeme felcsillant. Úristen, ez eléri, hogy holnapra már egyetlen egy könyvem sem legyen.

– A könyveim szentek – ráztam felé a mutató ujjam. – Ne gondolj semmire. Megbosszulom Északot!

Ashton totálisan hülyének nézett. Nem nézi a Trónok harcát, és nem is olvassa... Megpróbáltam úgy tenni, mintha ez egy angol szokás lenne.

– Na, mindegy, legyen annyi, hogy kinyírlak, ha elveteted őket – figyelmeztettem már kevésbé komolyan.

Ashton a szoba padlójára halmozott könyvekre nézett.

– Eszem ágában sincs – visszakozott. – Nem kérhetek kölcsön néhányat? Unom magam.

– Nem! – vágtam rá hevesen. 

Jesszusom, ez azt hiszi, hogy könyvtáros vagyok?

– Nyugi, nem a szüzességed kértem! – nevetett, mire elvörösödtem. Idióta. – Néhány kötet, ennyi az egész. Vagy menjek a könyvtárba?

Lekicsinylően néztem rá.

– Ha az Alkonyatra vagy kíváncsi, akkor menj. Ott most az az Újdonság – vigyorogtam gonoszan.

Ashton a könyvekre nézve bólintott.

– Nos, akkor, ha meggondoltad magad szívesen várok pár kötetet – mondta, és kilépett az ajtón. – Jaj, amúgy elég jól főzöl – kacsintott rám visszafordulva.

Hozzá akartam vágni a naptárat. Sőt még az ágyat is.

Mindössze három kerek napig bírtam. Talán tovább is bírtam volna, ha Isabel – az új vendégek egyike – be nem köpi a felszolgálásakor, hogy:

– Úristen Henry mi történt az új részben – lökte meg az említett vállát. – Jaime...

– Ne! – szólt rá azonnal Oven a harmadik srác. – Nem vagyok ott. Azóta, hogy meghalt Eddard nem néztem tovább, és ne spoilerezz be nekem!

Én meg ott álltam kezemben a tányérokkal, tányérnagyságúra nyílt szemekkel. Úristen! Meghalt? Mi van? Miért pont most Nan? Mennyire utálom Ashtont!

– Úristen bespoilereztem? – tette fel a nyilvánvaló kérdést Oven. – Sajnálom!

Némán felszolgáltam, és visszatértem a konyhába füstölögni. Ashton nem dugta le az orrát reggelikor, de ebédkor megérkezett. Meglepő módon Isabel még ebédkor is ezt osztotta, mintha szándékosan csinálná. A fogam csikorgattam, amikor elhaladtam az asztaluk mellett és leraktam Ashton elé a tányért. Felnézett, és vigyorgott.

– Úgy nézel ki, mint aki a halálán van – állapította meg jókedvűen. – Ú, tudnál hozni egy kis vizet. És kenyeret. Jól jönne.

Kiegyenesedtem és úgy meredtem rá, mint aki nem hallotta jól.

– Te most ugráltatsz? – tettem fel dühösen a kérdést.

– Kértem, nem pedig parancsolgattam – világosított fel nagylelkűen. – Nancy mindig...

Megadóan felemeltem a kezem. Még a végén megint panaszkodik és búcsút inthetek a laptopnak.

– Megyek, megyek – morogtam.

Amikor összeszedtem Ashton kéréseit megpróbáltam kizárni a – még mindig az ebédlőben tartózkodó – spoilerezők hangját. Sietős mozdulatokkal Ashton tányérja mellé helyeztem a kenyeret, és a pohár vizet. Az utóbbit olyan lendülettel, hogy kiförccsent az asztalterítőre.

– A cukorba*! – szisszentem fel. Nevetségesen szétszórt voltam egy kicseszett sorozat miatt.

Ashton féloldalas mosollyal nézett rám.

– A cukorba? – kérdezte mosolygós hangon. – Ülj már le.

Eleget tettem a kérésének, és lehuppantam vele szembe.

– Nem káromkodhatok – magyaráztam neki. – Nan szerint undorító szokás, szóval nem szabadna káromkodnom.

Ashton arcán még szélesebb lett a mosoly.

– A múltkor nagyon is sokszor beszéltél csúnyán – vigyorgott a képembe. – Ne szóljak Nancynek? Ki kellene mosnia szappannal a szád.

– Akadj le a témáról – morogtam, és hátra dőltem a székben. Isabel épp megint valami spoileres dolgot mesélt. Az állkapcsom rángatózni kezdett, és légző technikát kellett alkalmaznom. Ashton érdeklődve bámult, miközben kanalazta a levesét.

– Jó a leves – motyogta tele szájjal. – Megleptél, hogy többet tudsz egy égetett pirítósnál.

Ashton

Én csak bókolni akartam, de persze, hogy nehéz szót érteni egy olyan emberrel, aki látszólag egy nyelvet beszél veled, de mégsem értitek egymást. Cukor, a kurva életbe helyett, és sok más...

– Ez nagyon lealacsonyító volt – mondta a semmibe révedő tekintettel.

– Egy dicséret akart lenni – fakadtam ki. – Annyira passzív vagy.

Halley egyetértően bólintott.

– Igen, a hülyeséggel szemben – válaszolt.

Le akartam fejelni az asztalt. Ekkor azonban Halley megint furán kezdte venni a levegőt. Nem kapkodta, hanem valami szabály szerint korlátozta a légzését. A keze ökölbe szorult és lehunyta a sz

emét. Mit akar kizárni?

– Ha még egy percig tovább kell, bírjam, ezt én meghalok – szűrte ki a fogai között. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, azt hittem pánikrohama van.

Kinyitotta a szemét és kifújta a levegőt.

– Tízkor a szobámban – súgta oda, és rám nézett, hogy biztos legyen benne, hogy értettem.

Összeszorult torokkal bólintottam.

Ahogy felállt és elsétált, nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy valamiről beszélni szeretne.

– Készüljek? – kérdeztem vigyorogva, mire megforgatta a szemét. Érdekelt, hogy mit szeretne.

Tízkor ott toporogtam az ajtaja előtt. Kopogásra emeltem a kezem, de végül leengedtem. Mit keresek itt? Mióta izgulok, hogy belépjek a szobájába? Mióta izgulok Halley miatt? Nevetségesen elpuhultam.

 Kopogtattam és beléptem. Az ágyán feküdt, haja szétterült a párnán. Kivételesen nem úgy nézett ki, mit, aki semmibe vesz. Figyelt rám, a mozdulataimra, a figyelmét nem tudtam hová tenni. Egyszerre kezdtem aggódni amiatt, hogy érdeklem úgy, mert" hé, végre ember számba vesz"... Vagy épp sztárszámba, ami kiábrándítana egyből. Szóval mondhatjuk azt, hogy ha ismert volna, azonnal elhúzok innen, és még csak szóra sem méltatom. Elegem van most már a visító és elaléló lányoktól. Halley kihívás lenne, de nem érzem szükségét, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy mennyire tudok tenyér bemászó lenni.

– Ajánlatom van – közölte a hasára fordulva és a könyökére támaszkodva.

* Sugar – angol eredetű káromkodást helyetesítő szó (non-swear)