Ötödik fejezet

Az jutott rögtön eszembe, hogy azonnal menekülőre fogom. A tény, hogy Halley beindult rám, elriasztott. Jó érzés volt addig, amíg nem ment simán, de most már nem tűnt jó mókának. Nem akartam meghallgatni, nem akartam látni az arcát, amikor nemet mondok. Megacéloztam magam és a szavaim kezdtem fontolgatni.

– Kölcsönkérhetem a laptopod? – kérdezte óvatosan.

Én ezek ellenére is túlzott hangerővel kérdeztem vissza.

– Mi?

Halley arcába pír kúszott, kisöpörte a szeméből a rakoncátlan tincseit.

– Cserébe néhány könyvért, vagy kajáért – mondta beharapva az alsó ajkát.

Basszus, basszus. A képzeletem igen csak elragadott, legszívesebben fejbe kólintottam volna magam. Persze, hogy normálisan viselkedik.

Hosszasan elgondolkodtam. Rossz ötlet bárkit is a gépemhez engedni. Mi van, ha valamit kiszivárogtat? Mi van, ha ez csak egy csel?

– A kaja adott, a könyveidről meg annyit, hogy elmehetek a könyvtárba – vontam meg hanyagul a vállam. Halley szemében a fény kialudt. Már kevésbé volt reménykedő arckifejezése, inkább magát korholta, amiért tőlem kért valamit.

– Egye fene – vontam meg a vállam – de két iszonyatos feltételem van mellé.

Halley arcáról nyomban le is fagyott a vigyor.

– Első számú dolog – mutattam fel a mutatóujjam. – Csak a közvetlen közelemben használhatod, szóval én is azt nézem, amit te. Második megmutatod a kedvenc helyeid a környéken, és magaddal viszel, ha mész valahová.

Még mielőtt Halley felháborodottságának jelét adhatta volna eszembe jutott valami.

– És végig nézel velem legalább két videót a bandámról – tettem hozzá gonoszan.

Ki mondta, hogy olyan egyszerűen adom?

Halley töprengő kifejezést öltött, a lehetőségeket mérlegelte. Látszott, hogy küzd magával, végül felnézett rám.

– Legyen.

Még aznap el akartam kezdeni. Amíg átrohantam a laptopomért, azon töprengtem, hogy melyik kettőt fogom megmutatni. Egyben biztos voltam: le akarom nyűgözni.

Halley

Ashton barátságos arccal lépett be a szobámba. Nem tudom, hogy miért jött pont Whitbybe, ha ennyire unja. Tény, hogy nem pezsgett az élet, legalább is nekem és én jól voltam így. Ő azonban hozzászokott a nyüzsgő élethez, és unalmas volt.

– Tényleg unod annyira magad, hogy sorozatot nézel velem? – érdeklődtem. – Nem muszáj nézned.

– Persze és mit csináljak? – horkantott fel. – Amúgy érdekel, hogy mi tud annyira kibillenteni az egyensúlyodból. Ha nem tetszik, akkor kitalálunk mást, rendben?

Nem igazán voltam meggyőződve arról, hogy Ashtonnak tényleg tetszene, de megvontam a vállam. Felegyenesedtem és az ablakhoz léptem. Szélesre kitártam, majd kiléptem a tetőre. Visszafordultam, hogy hívjam Ashtont. A szeme tágra nyílt.

– Mit csinálsz? – kérdezte meglepetten.

– Betartom a szavam – közöltem és elengedtem az ablakkeretet. – Gyere.

Kissé aggódtam, hogy leesik és kitöri a nyakát, de megpróbáltam inkább ésszerű utasításokkal ellátni. Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mi volt nehéz az első kimászáskor.

– Kövesd a gerenda vonalát – javasoltam, de Ashton totálisan zavartnak tűnt. A lábammal megkopogtattam a tetőt.

– Így egyenesen. Nem történik semmi, ha attól félsz. Nem szakad be, csak hallatszik a lépted. Nancy nem igazán lenne oda a boldogságtól, ha meglátná, hogy kihoztalak, és biztosan nem jöhetnék ki többet. Szóval kérlek légy óvatos.

Ashton a kezében a laptoppal követett. Lassan felkapaszkodtam a tetőtér peremén, és könnyedén felhúztam magam. Megfordultam, és lehajoltam, hogy elvegyem Ashtontól a terhét. Ashton is minden nehézség nélkül felhúzta magát. A karján megfeszültek az izmok, ahogy átugrott a peremen. Alaposan körbenézett, felmérve a telepet. Elégedett voltam, amit láttam az arcán.

– Ez eszméletlen – jelentette ki az ég felé nézve. – Mennyi csillag!

Mosolyognom kellett a gondolatra. Tudtam miért mondja.

A kanapéhoz léptem és lerángattam róla a fóliát. Mivel gyakran esett védenem kellett a tetőtéri dolgokat, mert már réges rég penészszagot árasztana. A kanapé közepére helyeztem a laptopot, majd leguggoltam és meghúztam a kart. Azonnal kipattant a kanapé alsó része jelentősen megnövelve a kanapé hosszát. Ezután a kis műanyag piros ládához léptem és előhúztam belőle két párnát és az egyetlen egy takarót. Felmarkoltam és az ágyra dobtam.

– Tetszik? – kérdeztem Ashtont, aki még mindig megbabonázva bámulta a csillagokat.

– Ez több billió csillagos szállás – válaszolta, amitől vigyorognom kellett. Csillagbolond.

Az ágy jobb szélére telepedtem a fejem aládugva a párnát. A másikat az ágy másik felébe dobtam, elég messzire. Már csak a takaró kérdést kell megoldanom és megvagyunk. Megvártam amíg Ashton is letelepedik, majd bekapcsolja a gépét. Az ölébe fektette, és gyorsan pötyögtetett rajta. Elképesztőnek találtam, hogy az ujjai szinte bárhova elérnek.

– Akkor mit nézünk? – kérdezte a monitort bámulva. Arcát kékes derengésbe vonta a képernyő fénye.

– Trónok harca – válaszoltam, és megpróbáltam elnyomni az izgatottságot a hangomban.

Ashton felém pillantott, majd beírta és megkérdezte, hogy honnan nézzük.

– Nézzük az elejéről, hogy értsd – vetettem fel, habár legszívesebben rögtön ott folytattam volna ahol abbahagytam.

A takarót szándékosan a közepén hagytam, nem akarta osztozni rajta. Ashton elindította az első részt, és a takaróra tette.

– Vedd ki alóla – motyogtam és folytattam a főcímdal dúdolását. – Takard be magad.

– Neked nem kell? – kérdezte megemelve a laptopot, és kihúzta alóla a barna vékony anyagot.

– Én hozzá vagyok szokva, valamennyire – magyaráztam. – Neked biztos, hogy nincs meleged.

Ashton nem tűnt sértettnek, amiért szinte lepuhányoztam.

– Ausztráliában melegebb van – védekeztem azonnal. – Nem másért.

Ashton bólintott és maga köré terítette a takarót. Fészkelődött, majd elhelyezkedett és pillantását a képernyőre fordította.

Ashton

Nem igazán tudtam a sorozatra figyelni. Ennyi csillag mellett szinte lehetetlen volt másra figyelni. Mint apró ékkövek úgy ragyogtak a sötétkék égen, egy felhő sem zavarta a kilátásom. Nehéz volt felülmúlni a látványt. Halleyt különösebben nem érdekelte, a képernyőt bámulta fáradhatatlanul. Ilyenkor én is néztem, de végül úgy is elkalandozott a figyelmem. Néha Halleyt bámultam, és azt, hogy a szemeiben hogyan táncol a képernyő fénye, szinte alig vett levegőt, pedig biztosra tudod, hogy már látta és miattam nézi újra. Elfordítottam a fejem és a csillagokat bámultam. Halley megállította a részt, és az oldalára gördült. Nem fordultam felé, továbbra is a csillagokat néztem.

– Nem nézed – jegyezte meg egyszerűen, nem tűnt dühösnek. – Miattad nézzük újra.

– Sajnálom.

– Soha sem lehet látni Sydney–ben – szólalt meg Ashton szomorúan. – A fényektől nem látszanak.

– Londonban sem látszanak – jegyeztem meg. Tudtam, hogy miről beszél. Az utcai lámpák mindent bevilágítottak. Itt kevés lámpa volt, és elég magasan voltunk ahhoz, hogy ne zavarja a kilátást.

– Szeretem a csillagokat – sóhajtotta.

– Én is – vallottam be. – Annyi éjszakát töltök, itt kint amennyit lehet.

Ashton felém fordította a fejét.

– Én is jöhetek? Mármint nem muszáj veled, csak néha felnézhetek?

– Az plusz tarifa – mondtam halál komolyan, de vigyorognom kellett.

– Megoldjuk – mosolygott rám lehengerlően. Most először találtam aranyosnak a mosolyát. Leginkább, azért mert a két gödröcskéje jól látszott.

Az aznapi sorozat nézés csillagbámulásba fordult. Nem igazán bántam, mert érdekesebb volt az eget bámulni Ashtonnal mint vele.

Zene

Ashton a laptopjáért nyúlt, és kilépett. Nem tiltakoztam érdeklődve figyeltem, hogy mire is készül. Megnyitotta a YouTube–ot, majd felém nézett.

– Milyen zenét tegyek?

Millió zene tódult az elmémbe, de mégis más mellett döntöttem.

– Szabad? – kérdeztem, és elvettem, amikor felém nyújtotta. Kicsit bizonytalanul bepötyögtem a dalt.

Csendben figyeltük a csillagokat, ahogy felcsendült a cselló.

Ashtont hamarosan elnyomta az álom. Legördültem a kanapéról és a peremhez sétáltam. A lágy szellő meglebegtette a hajam, ahogy kihajoltam. A tenger halkan morajlott, a sós levegőt beszívva nyugalom töltött el. Egymást követték a szebbnél szebb cselló darabok, mágikussá téve az éjszakát. Ashton békésen pihent, a zene ellenére is. Végül beláttam, hogy hiába akarom tovább nyújtani ezt az éjszakát, nem tehetem. Nesztelenül a kanapéhoz léptem és kikapcsoltam a zenét. Összecsuktam a laptopot és a műanyag ládára helyeztem. Visszafordultam, és óvatosan megráztam Ashton vállát. Nem mozdult, így kicsit erősebben ráztam. Résnyire kinyitotta a szemét, és felkönyökölt, majd amikor észrevett megkönnyebbülten hanyatlott vissza.

– Gyere mennünk, kell – suttogtam, magam sem tudom miért. Talán szentségtörés lett volna hangosabban beszélni.

– Nem maradhatunk? – kérdezte rekedt hangon. – Szeretek itt lenni.

– Én nem maradhatok – válaszoltam. – De maradj csak. Ne zuhanj le, meg ne állíts be a szobámba, jó?

– Akkor hogy megyek le? – kérdezte lehunyt szemmel.

Lehajítalak, úgy – morogtam.

– Majd reggeli körül gyere le. Nem leszek bent, és próbáld meg elkerülni Nant, mert mit gondol, ha az én szobámból mászol elő, gyűrötten?

– Azt, hogy dugtunk – mosolygott halványan. – Rendben, rendben.

A peremhez sétáltam és leereszkedtem, végig sétáltam a gerenda vonalán, hogy ne csapjak zajt, majd beléptem a szobámba. Lecseréltem a ruhám, az alváshoz használt ruháimba bújtam. Az ágyba másztam, és kinéztem a nyitott ablakon. Amikor elszenderültem a cselló panaszos hangja kísérte végig az álmom.

Reggel nem az ébreszt órámra ébredtem, hanem arra, hogy Ashton a szobám közepén áll, és szólít.

– Halley.

– Basszus! – kapkodtam a levegőt. – A frászt hozod rám! Mit keresel itt? Elaludtam? Bakker hányóra?

Ashton beletúrt a hajába, majd megdörzsölte az állát.

– Nem tudom.

– Akkor miért keltél fel? – kérdeztem összevont szemöldökkel.

– A biológiai órám ébresztett – vonta meg a vállát. – Pisilnem kell, de nem sétálhatok csak úgy ki...

Ülőhelyzetbe küzdöttem magam, és összekulcsoltam a kezem.

– Adj pár pillanatot, hogy felébredjek – kértem, majd kikászálódtam az ágyból. – A laptopod ne hagyd fent, mert bármelyik percben eshet.

Ashton megvonta a vállát, és az ajtó felé pillantott.

– Megyek... – forgattam meg a szemem.

– Túl sokszor csinálod – jegyezte meg Ashton. – A végén kiesik a szemed.

Kopogtak. Ijedten összenéztünk.

– Mars valahová – sürgettem Ashtont. – Menj ki a tetőre, az ablak alá! Gyorsan, na!

Ashton tágra nyílt szemekkel pislogott rám.

– Bejöhetek Halley? – Nagyi hangjára Ashton végre magához tért és villámsebességgel kint termett az ablakon.

– Ne menj messzire – intéztem neki a szavaim és bemásztam az ágyamba. – Nagyi? Jöhetsz.

Megpróbáltam úgy kinézni, mint akit most ébresztettek fel. Nagyon tehetséges színész lehettem volna, ha épp tényleg nem most keltem volna fel. Nan belépett és gyorsan körbenézett. Jesszusom, szagot fogott?

Nem szerettem volna megtudni, hogy hogyan reagálna, ha itt találta volna Ashtont. Valószínűleg azonnal Londonig jutna a hír.

– Igen? – kérdeztem álomittasan.

– Oh, csak ébreszteni jöttelek – közölte tárgyilagosan. – Nincs ébresztőórád, mert a telefon nálam van.

Bakker, igaz. Szóval valószínűleg délig aludtam volna.

– Nos, kész leszek mindjárt – motyogtam.

Reméltem, hogy kimegy, de továbbra is ott állt.

– Mondd csak mi volt veled tegnap? – kérdezte lassan az ágyamhoz sétálva. Lassan leereszkedett az ágy sarkára. Nagyot nyeltem.

– Néha elszakad a cérnám – válaszoltam kitérően. – Nem nagy ügy.

– Ashtont bizonyára bántja a viselkedésed – jegyezte meg kedvesen. – Nem beszélve a másik vendégekről.

Na, azt nem tudom elképzelni, de inkább csak csendben maradtam. Nem szerettem volna, ha Ashton mindent kihallgat, így kipattantam az ágyból és a szekrényemhez siettem.

– Nem készítenél elő néhány hozzávalót a reggelihez? – célozgattam finoman, de Nan, nem igazán vette az adást. Várta, hogy átöltözzek hétköznapi viseletbe. Én meg fáradhatatlanul bámultam őt.

– Kimennél, kérlek – krákogtam, és megpróbáltam nem kituszkolni az ajtón. Felmutattam a ruháim.

– Szeretnék átöltözni.

Nan felállt az ágyról és csípőre tette a kezét.

– Mióta vagy szégyenlős?

Megvontam a vállam.

Nan megcsóválta a fejét és lassan kisétált. Amikor csukódott az ajtó kifújtam a levegőt. Megkönnyebbülten döntöttem a fejem a szekrénynek.

– Mióta vagy szégyenlős? – hallottam meg Ashtont. Hangja eltorzult a visszafojtott nevetéstől. Dühösen fordultam meg.

– Nem kellene pisilned vagy hasonló? – kérdeztem. – Úgy rémlett, hogy majd véged.

– Kibírtam volna, amíg átöltöztél volna – vigyorgott pimaszul.

– Menj – biccentettem az ajtó felé.

Ashton jókedvűen sétált ki az ajtómon. Vártam néhány pillanatot, majd az ajtóhoz léptem és a biztonság kedvéért magamra zártam az ajtót. Villámsebességgel átöltöztem, majd rohantam le a konyhába reggelit készíteni.

Nan hozta a rendeléseket. Ashton, meglepő módon kis millió dolgot kért, sejtem azért, hogy jól kiszúrjon velem. Morogva hallgattam, ahogy Nan sorolja a rendelést.

– Nahát, nagyon éhes lehet – jegyeztem meg félig viccelődve, félig dühösen.

– Férfi – válaszolta nagyanyám, mintha ez mindent megmagyarázna és mentség lenne. Egykedvűen fogtam a bőséges reggeli készítéséhez.

Ashton

Kissé csalódott voltam, amiért Nan hozta ki a rendelést, de nem mutattam. A bőséges reggelimre meredtem, és elégedetten felsóhajtottam.

– Én elhívom – hallottam meg a szomszédos asztalnál, a magas barnahajú srác hangját.

– Owen ne viccelj – röhögte le a másik.

– Isabel mondd meg Ethan–nek, hogy szálljon le rólam – nézett a lányra Owen. – Értékelném a nemes gesztusod.

Isabel az anyja felé fordult, nem akart csatlakozni a gyerekes vitához. A számhoz emeltem a villára felszúrt falatot, és a számba dobtam. Vártam, hogy folytassák az esetleges bizalmas beszélgetést, de csendben ettek tovább. Előhúztam a telefonom és megnyitottam a Twittert. Halley fintorgó arca tűnt fel előttem, ahogy beléptem. Miért utálja? Szórakoztatott az ellenségeskedése. Szinte mindenbe hibát talált.

– Kijött – bökte oldalba Owent Isabel. – Kérj valamit, mert az idős nő elment, és ő fogja kihozni.

Habár teljeséggel semmi közöm nem volt a dolgokhoz, mégis figyeltem. Céltalanul görgettem a tweeteket, és feszülten vártam, hogy mi fog történni.

– Halley – szólította meg Isabel, az épp kilépő Halleyt. Felkapta a fejét, és lehajtott fejjel igyekezett a társasághoz. A srácok anyja értetlenül figyelte a közjátékot, de legyen dicséretére mondva, nem kérdezősködött vagy kíváncsiskodott.

– Kérhetünk egy kis vizet? – vette át a szót Isabel. Láthatóan Owen berezelt. Nem csodáltam. Halley olyan volt, mint egy hópehely. Jó érzéssel töltött el, ha ránéztél, mert különleges volt, de ha hozzáértél hideg volt, és azonnal elolvadt. Meglepően költői hangulatba kerültem Halley felbukkanásától.

Owen vetett egy gyors pillantást a közeledőre, majd enni kezdett, hogy elfoglalja magát. Nevetséges volt. Nem nagy ügy... Halley is csak egy lány. A lányokat pedig egyszerű kezelni, ha tudod, mit kell mondani. Vagy éppenséggel eléggé híres vagy. Hirtelen bevillant Bryanna karcsú alakja. Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak a képtől, és ismét enni kezdtem. Még mindig nem hívott vissza. Napok teltek el, és még csak egy életjelet sem adott. Ha én lennék, elfoglalt nem zavarna, de így az őrületbe kerget ez a nőszemély. Még csak egy "Bocs, most nem érek rá" üzenetre sem méltatott, azonban fordított esetben én vagyok a hibás. Nagyon felkapta ez az átkozott hírnév.

Ahogy átfutott a fejemen rájöttem, hogy egy egészen kicsit kezdek Halley lenni.

– Természetes – válaszolta csilingelő hangon Halley. Idegesített, hogy ennyire kedves ezekkel a srácokkal. Neki fogtam a második ételnek, miközben Halley eltűnt a személyzeti ajtó mögött.

Megkockáztattam egy pillantást a másik asztalnál. Owen idegesen fújta ki a levegőt. Biztos megnyugtattam volna, és segítettem volna neki, ha nem akartam volna kiélvezni, hogy Halley kikosarazza. Jóízűen – elképzelve a jelenetet – falatoztam tovább. Halley visszatért két pohár vízzel, és megállt az asztaluknál. Vetett rám egy gyors pillantást, kb. azt kérdezve, hogy mit bámulom, de én csak sokat sejtetően mosolyogtam rá. Homlokráncolva fordult Isabel felé.

– Kinek lesz? – nézett felváltva a srácokra.

Owen lazán felemelte a kezét.

– Nekem – motyogta, és felnézett Halleyre.

Halley lerakta elé a poharat, majd a másikat azonnal Isabel elé tette.

– Esetleg még valamit? – érdeklődött mosolyogva.

Alig vártam, hogy Owen végre leégesse magát. Izgatottan vártam, hogy megszólítsa.

– Nem köszönjük – vette át a szót Isabel édesanyja finoman jelezve ezzel Owennek, hogy végre bökjön ki valamit, mert Halley mindjárt visszaiszkol a konyhácskájába.

– Halley? – szólította meg Owen. Isabel felkönyökölt az asztalra és érdeklődve figyelte a jelenetet. Én is oda néztem.

– Eljönnél velem valahova?

– Ez egy Randi? – kérdezte közömbösen Halley.

Alig sikerült elnyomni a mosolyom. Owen kissé fennakadt Halley reakcióján, de nem kezdett el dadogni, hanem egyszerűen rávágta, hogy:

– Igen az. Nos?